Nem akarok szatyrozni!

Magyarországon történelmi múltra tekintenek vissza a különböző szatyrok. Ráadásul a szegénység, a hiánygazdaság és a silány csomagolástechnika évtizedei miatt terhelt is ez a múlt. Terhelt a vacak nyloncekerekkel, a kis labdaformájúvá gyömöszölhetővel, amely damilszerű szálaival még el is vághatta az ember kezét. Korszerűbb változat volt ugyanez puha textilszálból. Már akkoriban snassznak éreztem, hogy minden látszott bennük, pedig kinek, mi köze hozzá, mit vettem vacsorára, vagy mit viszek a patyolatba.

 Aztán eljutottak hozzánk is nylontasakok, eleinte nyugatról. Vagy kaptuk, vagy hoztuk, később jobb trafikokban megvehettük. Ma is őrzöm azt a Mallborough-ós zacskót, amelyben első lakásom vételárát szállítottuk, nagyon idegesen. (Hol volt még akkoriban a banki átutalás?) Az ember gyűjtötte ezeket a kincseket, azért is, mert szépek voltak, színesek, többször felhasználhatóak. Aztán annyira gyűjtöttük, hogy már nem is használtuk. Sajnáltuk. Magam is rendelkezem néhány tetszetős darabbal. Sejtettem, hogy ez is a kultúra sajátos része, meg kordokumentum. Megerősített ebben a hetvenes évek egyik legérdekesebb kiállítása, amelyet a kitűnő művészettörténész és kiállításrendező, Jerger Krisztina csinált az egykori Józsefvárosi Galériában  zacskókülönlegességekből.

 Az első nyugati utak azért nagy traumát okoztak az érzékeny lelkeknek. Ott nem cipeltek szatyrokat az emberek. Vagy ha igen, az egy nagyon finom, rettenetesen irigyelt dolog volt és maradt a mai napig: ugyanis nemcsak úgy vásároltak, meg leszaladtak a közértbe, hanem komisióztak. Elegáns üzletek márkás zacskói, tasakjai, dobozai rejtettek valószínűleg nagyon finom holmikat. Láthatóan először és egyszer használatos darabok voltak ezek, amelyek jókedvű, természetes tehetősségről tanúskodtak. Ellentétben velünk, akik ronggyá gyűrtük e szépségeket, nem selyem fehérneműt, hanem a liter tejet és fél kiló kenyeret szállítottuk bennük.

Aztán nálunk is változtak az idők. Ma már az áruházak, élelmiszerláncok ingyenes, most majd megfizetendő elpusztíthatatlan zacskóit hurcoljuk, amelyek szemeteszsákként végzik háztartási pályájukat. De azért nincs vége a kis magyar provincializmusnak vagy kényszernek. Jöttek a mutatós, zsinórozott, jótartású papírzacskók, mit zacskók, tasakok, kicsik, közepesek és ménkű nagyok. Ma ezeket használjuk, úgy, ahogy anno a nylonokat, nem annyi ideig, mert nem bírják, de látnivalóan nem az eredeti funkcióban. Ki tételezné fel a nyitott elfánt-kabátos, hónalá csapott táskás, zsinóros tasit lóbáló tiniről, hogy éppen most vásárolt márkás ékszerét viszi?