„Ódivatú az, aki a családját szereti…!?”
Miért fontos számomra a család? Mert nem akarok félember lenni, mert a világban csak vele tudom magam definiálni.
Ma elszakadt a cérna. Stresszes vagyok, a lányom ordít- biztos jön a foga- teljesen kiborulok, kifordulok önmagamból. Na, ja. Bevallom, nem vagyok az a Földanya típusú nő, de állandó türelem-tréningre járok, és fejlődök- legalább is ezt mondják.
Az a helyzet, hogy egy halom munka várna még, az ebéd sincs kész, és túl vagyunk a harmadik ruhacserén. És még csak reggel nyolc óra van.
Sírva ülök az ágyra, miközben sokadjára veselkednék neki a teregetésnek. Igen, ilyenkor irigylem a szingliket,a teher nélkül élőket. Elég a magam baja, minek a másét hurcolnom? Család szekér, jó sok rakománnyal.
Ilyenkor nem tudok a hétvégi idillre gondolni, az állatkertre, a közös sörözésre, és a végre együtt töltött ebédre. Csak mosatlant, koszt és egy ordító gyerkőcöt látok. Kimondottan reménytelennek tűnik minden.
És ekkor váratlanul megjelenik a férjem, aki egy pillanatra haza ugrott a munkából, és így talál minket.
Mondom, megjön, és varázsütésre elmúlnak a bajok, pedig nem csinál nagy dolgokat. Megvigasztal, kifújja a lányom orrát, kicseréli a pelenkáját, és 2-3 mondattal elsimítja a katasztrófává tornyosult helyzetet.
Megint fészek van, melegséget érzek.
Hiába a gondok, hiába a reménytelennek tűnő napok, hetek. Összetartozunk, megtartjuk egymást- igen, lehet nevetni. Hogy ma már nem számít a papír(én is így hittem), és menjen már a francba e sorok írója a vaskalapos elveivel.
Mert hol marad az önmegvalósítás? Meg nehogy már mindig én engedjek annak a szemét gazembernek…
No, igen. Az egyensúly teremtés nehéz terepe a család, a lemondások és az új lehetőségek birodalma, ahol a tanítás mellett te is millió dolgot megtanulsz. Például azt, hogy a kis hegyeket meg tudod, mászni. És vannak olyan mások által elkerült magasságok, amiket te szívesen meghódítasz.
Hozzászólás zárolva.