„Örülsz, hogy elköltöztél? De fájni is fog!”
Egy hete beköltöztem életem ötödik albérletébe. Egy ilyen váltás amellett, hogy az újdonság varázsát csepegteti az ember lelkébe heteken keresztül, egyben trauma is. Az új környezet és az új lakótársak megannyi megpróbáltatást jelentenek az első hónapokban.
Az intenzitásnak és az ön-kipróbálásnak viszont ára van. Az egyik a már említett elválás a szülőktől, a másik az új hely megszokása. A látszólag egy körben lerendezhető átköltözés ugyanis hosszú-hosszú hónapokig eltart: a szoba vagy lakás berendezése, az esetleg hiányzó, alapvető elektrotechnikai cuccok és bútorok beszerzése és a dekor mind megannyi apró részlet, amiből végül összeáll az otthon képe.
Ezzel párhuzamosan kezd kikristályosodni az „önellátás” fogalma is. A bevásárlás, a mosogatás, a mosás, a takarítás, a főzés, tehát azok a tevékenységek, amiket eddig anyu megcsinált helyettünk, most új jelentést nyernek. A „csak az van a hűtőben, amit én belerakok” felismerés például az első hetekben traumaként éri az embert.
Tovább komplikálódik a helyzet, ha az albérletet többen veszik ki. Első blikkre paradoxnak tűnő jelenség, hogy az összeköltöző legjobb barátok kapcsolata komoly krízisen megy keresztül az első hónapokban, ha egyáltalán túléli az együttélés miatt fellépő problémákat. Vadidegenekkel ugyan toleránsabb az ember, de a toleranciával fordítottan arányos a bizalom, tehát ennek a szituációnak is megvannak a maga nehézségei. Akárki is a bérlőtárs, az ember nem úgy viselkedik vele, mint a szüleivel, és nem várhat el olyan odaadást tőle, mint mondjuk a saját anyjától.
Ez az a mélyvíz, ami voltaképpen leginkább eddzi a jellemet: hatalmas dózis emberismeret és alkalmazkodó készség jár tehát a saját bejáratú lakás kulcsához.
B.B.
Hozzászólás zárolva.