Sírás a búzamezőn: új Élet születik
Június 29- től – Péter és Pál vértanúságának napján – kezdetét veszi az aratás. Ez a hétköznapi esemény egy újabb fordulópont a természet és a mi életünkben is. Az aratás, a termény begyűjtése gyönyörű analógiája az emberi életnek, a születésnek és a halálnak.
A természet különleges ajándékai is sorra érnek be a nyári napsugár hívogatására. Hamvas, érett barack, dinnye, meggy. Feltöltik a vitaminspájzunkat, kivasalják bőrünket, kisimogatják ráncainkat. Aztán mégis szomorúan szemlélem a spanyol barackot és az olasz almát az egyik üzletben.
De nem csak a gyümölcs és a búza érhet be. Jó esetben az ember is.
Az első jelentős érési folyamat a kamaszkor táján zajlik le. Egyik hétről a másikra el kell fogadnunk folyton alakuló testünket, újabb és újabb jelzéseit a nővé vagy férfivé válásról.
Aztán a felnőttkor küszöbén kínzó kérdésekkel kell szembesülnünk: Érettek vagyunk-e az életre? Érettek leszünk-e az élet nagy fordulópontjaira: házasságra, szülésre és nevelésre, a boldogságra és végül a halálra.
Hiszen életünk alkonyán aztán mi is igyekszünk betakarítani terményeinket, megszépíteni kertünket, örülni az utolsó gyümölcsöknek. Bár így lehetne.
A sarló, kasza csapásai alatt elhulló gabonaszárak halála is az élet természetes része. A mi kultúránk sajnos többnyire még nem tudja annak tartani. Eltávolítjuk, félünk tőle.
Pedig búza és szőlő, kenyér és bor misztikus jelentéstartalommal bírnak. Istenivé lényegítik, s Istenhez közelebb emelik az embert ezzel a két eledellel. Kell-e ennél több?
„Ember vagyunk, a föld s az ég fia”- figyelmeztet Vörösmarty. Nézzünk tehát farkasszemet önmagunkkal, saját kis kertünkkel és búzamezőnkkel.
Bizonyára van még mit tennünk a gyümölcsfák és gabonaszálak között.
Hozzászólás zárolva.