Szegény nyúl ott ül riadtan a ketrecben…mi köze hozzá?

Nem állítom, hogy a mi családunk soha nem veszekedett, sőt! Amióta azonban megszületett a szüleim első unokája (és azóta a második is, és a harmadik is úton van), az év legszebb napjai azok, amikor végre együtt lehetünk.

A karácsonyi égősorbogozási-veszekedés a múlté, és igyekszünk húsvétkor sem egymásnak esni. Azt szoktam mondani, a kalács-tojás-sonka hármasa miatt várom annyira a nyulat, de ez már nem a teljes igazság.

Az egészet az apám kezdte, mikor az első unoka akkora lett, hogy meg tudott különböztetni egy plüssállatot egy igazitól. Szerzett egy nyulat. Szerencsére nem kisállat-kereskedésből, hanem egy falusi tenyésztőtől, aki szeretettel visszavárta tapsifülest, ha valami nem a tervek szerint alakulna.

Ott ült a füles a kertben egy ketrecben, nekem pedig a szívem szakadt meg, mert elképzelésem szerint minden állat akkor boldog, ha azt teheti, amit akar. Esetünkben a nyúl bizonyára szíve szerint a mezőn ugrándozna friss füvek, virágok és pillangók között.

Ez a tapsi azonban egy kétéves gyerek kényének-kedvének volt kitéve, bántani persze nem bántotta, de ez azért mégsem ugyanaz, mint a mezőn ugrándozni. Nyúl úr végül visszakerült falura, egy még kisebb ketrecbe, és minden bizonnyal a vágóhídon végezte, de erről szerencsére semmi biztosat nem tudok.

Egyéb élő kisállat, mint csibe, bárány nem érkezett húsvét alkalmából, és terveim szerint nem is fog, már amennyiben ellen tudok állni gyerekem könyörgő pillantásainak, és le tudom szerelni a nagyszülőket is. Inkább kimegyünk falura, vagy valamilyen tanyára, esetleg a falumúzeumba, ahol a barik békés egyetértésben ugrándoznak a mezőn a nyuszikkal.

Önöknek is inkább ezt javaslom, hacsak nem szeretnének háziállatnak nyulat, ami egyébként egyáltalán nem elvetemült ötlet, csak tisztában kell lenni vele, hogy ő húsvét után sem szűnik meg létezni. Cserébe rág, pisil, követelőzik, tehát majdnem mindent csinál, amit egy kutya vagy macska.