„Tanár úr kérem, most már én vagyok a dögösebb!?”
Nagyon bírom az osztálytalálkozókat. Az ember néha csak egy pillanatig, de van úgy, hogy „órákig” fürkészi az arcokat, mire beazonosítja a névvel.
Még a jó öreg „oszi” is bölcsen mosolyog rajtunk: – Gyerekek vagytok, ti még mindig, úgy látszik, csak én öregszem…
Az „Á, dehogy is, Tanár úr” kórus után magunk is belátjuk, hogy bizony felettünk is múlik erősen az idő, bárhogy is kendőzzük a dolgot.
Kacagva kitárgyaljuk, hogy kinek-mi nem megy már úgy, mint hajdanán, mert ugye azért mégis csak a „változó kór„-ban vagyunk mindahányan… Ebben is közösek vagyunk.
Meg abban is egyet értünk, hogy még együtt megérjük a 35., 40, …sőt még a 60. találkozót is. Ezt most megfogadtuk, és kötelezően be is tartjuk…
Legfeljebb majd hol a botra, hol egymásra támaszkodunk kicsit öregesen, akkor is, amikor emlékeznünk kell…
Hogy mire is…?
Ezen a héten az elmúlás, a búcsúzás, az öregedés szép és szomorú pillanatairól mesélünk…
Hozzászólás zárolva.