Tévhitek a szépség fogalmáról

A szépség titkát épp olyan régen kutatja az ember, mint az élet vizét, vagy a bölcsek kövét.

A szépség olyan, mint egy tünékeny álomkép – épphogy megpillantjuk már el is illan.

Szép mindaz, ami jóleső érzést vált ki a szemlélőben: szín, forma, báj, harmónia. Lényeg hogy a szívet megmelengesse.

Ami jó, az szép is. Innen ered a naiv hitünk, miszerint a szépség viszont jóságot takar.

Így aztán minden eszközzel arra törekszünk, hogy szépnek láttassuk magunkat és túlcivilizált világunk hihetetlen eszköztárat biztosít célunk eléréséhez.

Olyan arcot rajzolunk magunknak, mely az ártatlan gyermeki arc arányait mímeli: nagy szemek, kipirult orcák, csücsörítő ajkak. Ha már elidegenedtünk önnön arcmásunktól, akkor jöhet a szépségtetoválás – így végleg részünkké válik a vágyott forma. Apró orrot rendelünk az arcszobrásztól. Természet adta hajszínünket fáradságos munkával változtatja meg a szakember.

Vajon a makulátlan arcbőr mögött szeplőtelen jellemet feltételezünk? Így talán érthető az egyenetlenségek, redők, mélyedések és foltok elleni eszeveszett küzdelem.

A test szépsége pedig mindennél fontosabb, hiszen a testiség hamis eszméje uralja a minket körülvevő világot. Jöhetnek a kisebb-nagyobb trükkök: push-up melltartó, sztrecs-harisnya, alakformáló ruhadarabok – aztán a zsírleszívás, mellnagyobbító műtét, has-plasztika. Amikor méreteink megközelítik az aktuális idolokéit és némi mesterséges adalékkal  – póthaj, műköröm, műszempilla – a „mások által csinosnak mondott” nagybetűs nő tekint ránk vissza a tükörből, egy röpke pillanatra elönt a boldogság érzése… de csak amíg néhány másodperc múlva felfedezünk valami újabb tökéletlenséget. És kezdődhet minden előröl.

Elképesztő energiákat fordítunk a látszatra. És tesszük mindezt azért, hogy szépnek lássanak, jónak tartsanak és ezért végső soron szeressenek.

Pedig az elfeledett igazság ennél egyszerűbb: aki jó, az szép.