Valami nagy baj van, félek!
Nem tudok hazudozni sokáig előtted. Olyan apró jelekből észrevetted, hogy valami nagy baj van, mint a napi 2-3-mal több cigi elszívása, az elfelejtett mozdulatok, és a hosszú csöndek.
Elfáradtam.
Olyan dolgok történnek velem, amiért hajdanán megvetettem más férfiakat. Betagozódtam, elvegyültem, állandóan darabokra esek. A reggel hattól este nyolcig felszabdalt percek szétzabálták az érzelmeimet, nincs miből adnom, nincs hová befogadnom téged.
Bújócskáznak a gondolataim. Mintha évszázadok óta várnám, hogy végre ránk találjanak, de tudom, hogy valahol nagyon eltévedtek. Tíz körömmel igyekszem kikaparni őket, és remegő kézzel feléd nyújtani- kismadár didergés a tenyeremben.
Talán túl sokáig vártam, hogy megszólíts, hogy észre vedd az önmaga ellen forduló szenvedélyt. Talán a némaságommal büntettelek heteken át, miközben hazudtam magamnak is, hisz önnönmagamat is büntettem a szótlansággal.
Érts meg, valami láthatatlan kéz préselődött a számra, s tuszkolja vissza a szavakat a torkomon.
Érts meg, vágytam rá, hogy megint te nyiss ki, bizonyossággá akartam tenni a mi kimondatlan, régi igazságunkat:
"Aki nem vádol, ha szól,
És megvéd magamtól"
De a szemedben láttam, hogy igenis átkozol, és félek, nem vagy menedék többé…
Meddig tart ez még?. Egy hétig? Egy évig? Egy örökkévalóságig?
Nem tudom.
De fontos, hogy tudd: folyton magunkkal álmodok. Álmaimban megöleljük egymást, és a múltat szép lassan feltekerd karcsú ujjaidra, gombócot gyúrsz belőle és a számba nyomod. Én pedig engedelmesen szétrágom.
Különös, boldog álom.
Talán értesz: titokban arra vágyok, hogy varázsold valósággá ! Nekem elfogyott az erőm…
Hozzászólás zárolva.