Rabok legyünk, vagy szabadok…

Mostanában gyakran eszembe jutnak Petőfi sorai, amikor rám omlanak a számba adott kinyilatkoztatások.

Nem is kell, hogy beszéljek; elég ha a számat mozgatom, a hangot adják hozzá.

Kezdem magam úgy érezni, mint Orwell regényhősnője az 1984-ből: még azt is megmondják nekem, hogy mit gondoljak.

Még egy röpke évtizeddel ezelőtt sem hittem volna, hogy valaha ennyire hülyének néznek. Oké, szőke vagyok, meg nő is, meg fiatal is – de ŐK ezt nem tudhatják…

Rám dőlnek az óriásplakátok, és nem tudok elmenekülni.

Kinyitom méretes postaládám és a lábamra zuhanó mocskolódások közt alig találom meg az emberi nyelven írt üdvözlőlapot.

Ülök az asztalnál; a villanyoszlopról a Képviselő Úr néz be az ablakon egyenesen az arcomba, arcán nyál(y)as mosollyal.

Nyomaszt a szappanopera szünetében a nyomaték kedvéért fülsiketítően hangos rámerőszakolás. Ha tetszik, ha nem rákényszerítenek, hogy mások magánéletében vájkáljak. Úgy érzem magam, mint egy III/III-as, miközben a Nagy Testvér figyeli minden lépésemet. Üldözési mánia? Nem, ez a valóság maga. Napjaink szánalmas valósága, amiben mindenki bűnbakot keres, amiben mindenki a másik szennyesében turkál, amiben mindenki a másikra mutogat.

Társaság: kellemes, szellemes. Az élénk eszmecsere elkerülhetetlenül örvénylik egy bizonyos téma irányában. Próbálok hárítani, újra meg újra. Politikusan nem politizálok. Azért sem. Mások nem állják meg – vékony jégen járnak. Ellentétes nézetek: a társalgás kínossá fajul. Haza akarok menni!

Én már veszítettem el barátokat az agymosás miatt. Többet nem akarok!

Övön aluli csatározásnak lettünk az áldozatai. Akkor is, ha nem akarjuk; akkor is, ha ki akarunk maradni belőle. Ha szavazunk azért, ha nem, akkor meg azért. A 22-es csapdája.

Nem maradt választásunk.

Rabok legyünk.