A hattyú élete

 Tudom, tudtam első pillanattól fogva, hogy az emberekkel vigyázni kell. Csak a gyerekekben lehet bízni. Édesanyánk megmondta: a távolságra ügyeljetek, ha közeledbe engeded őket, véged.

Ezért is éreztem magam biztonságban, mikortól már tudtam repülni. Ég és föld között mindig biztonságban éreztem magam. Minél feljebb, annál biztonságosabb. Ott fenn csak a gépmadarakra kellett ügyelni.

Csak az idősebbek csóválták olykor a fejüket. És én eddig nem értettem, miért van a szemükben félelem, ott fenn, ég és föld között. Egészen máig nem értettem.

Ez volt a vándorlásunk második napja. Messzi, mesés és izgalmas tájak felé indultunk, életem első nagy utazására. Oda, ahol, melegebb van, az emberek is barátságosabbak, és nagyobb a víz.

Testvéreim, volt és leendő szerelmeim, rokonok, barátok, az egész csapat indult útnak két nappal ezelőtt, izgatottan, félve és akarva ezt a nagy beavatást, ami elkerülhetetlen az életben. A legendák, a vidám és szomorú történetek eddig mindig túléltek minden megpróbáltatást. Hallottunk épp eleget ahhoz, hogy a félelem és a kíváncsiság, az izgalom ott legyen minden pillanatunkban.

Persze, a repülés az repülés. Fentről jobban látni az igazságot. A szemetet, a bánatot, az utakat, és fentről a sírás-nevetés is jobban hallható.

Lőttek ránk. Akkor és ott, nem értettem, mi történik. Csak azt láttam, hogy kettővel mellettem, az egyik tesóm felkiált, és véres lesz az oldala. És zuhanni kezd. És hogy ekkor mindenki rémülten még magasabbra lendül, még ő is, a Karikás, így hívtuk, mióta az emberek visszaengedték a nyakán egy furcsa valamivel. Ő azt mondta eddig, az emberek közt vannak jók is. És akkor már láttam lent, ahogy apró tüzek villannak, mint olykor éjszaka a tó partján, aztán erős durranások sora, és most ketten, néhány méterrel előttem jajdultak fel, és zuhantak lefelé tehetetlenül, igen, a halálba.