A Kántor már Égi Főnökének zenél: Búcsú Illés Lajostól

„Mint a szép híves patakra
a szarvas kívánkozik…
Lelkem úgy óhajt uramra,
és hozzá fohászkodik…
Tehozzád én Istenem,
szomjúhozik én lelkem…
Vajon színed eleiben,
mikor jutok, élő Isten…? „

Illés Lajos 2007. január 29-én került az Úr színe elé, s vált földiből égi kántorrá. És igen, nem véletlen a 42. zsoltár felidézése, hiszen bevallása szerint ez állt legközelebb a szívéhez.

Miközben e sorokat írom, Illés Lajos már az Úr színe előtt áll. Miről számol be vajon  Égi Főnökének?

Arról, hogy a magyar Beatles alapítójaként legendás alakja volt a zenei életnek, ikonja egy lázadó, új utakat kereső generációnak?

Arról, hogy sokaknak a szembenállást, az új idők új dalait, a lázadást és az egyetemi klubok hangulatát idézi fel nevének emlegetése?

Vagy arról, hogy hosszú éveken át volt szolgálattevője egy közösségnek, ami büszkén emlegette, hogy talán Magyarország egyetlen Kossuth-díjas (merthogy ezt is magáénak vallhatta) kántora az övéké?

Aki megtérése után, belső harmóniájának megtalálását követően ráadásul vallásos témájú albumokkal, színpadi művekkel is gazdagította a magyarságot…kár, hogy erről kevesen tudunk.

Nem. Talán mindezt szükségtelen elmondania, fölösleges a vallomás, hiszen egyszer ő maga fogalmazta meg , hogy úgy érzi, szereti őt az Úristen, így bizonyára nagyon is jól ismeri őt Égi Főnöke…

S jómagamnak, irodalomkedvelő emberként, nem lehet nem Adyval búcsúznom:

„Az Úr Illésként elviszi mind,
Kiket nagyon sujt és szeret:
Tüzes, gyors szíveket ad nekik,
Ezek a tüzes szekerek. „