A szeretet osztálya

– Bármikor szívesen mennék kórházba!

Mondanom sem kell, erre ismerőseim igen furcsán néznek rám. Ha valaki megkérdőjelezné szellemi állapotomat, ez a kijelentés csak a kistarcsai Pest Megyei Flór Ferenc Kórház Mozgásszervi Rehabilitációs osztályára vonatkozik.

2008-ban a kórház Neurológiai Osztályán kezeltek néhány napig stroke-kal. Mivel enyhe lefolyású volt, nem kerültem át a „REHAB”-ra, melynek már akkor is jó híre volt, sokan dicsérték. Soha nem hittem volna, hogy egyszer közelebbről is megismerkedem velük.

Az év elején mázsás súlyokat emelgettem, cipelgettem, padlásra föl-le. A derekamat sikerült is leamortizálnom. Csípőmben iszonyú fájdalmakkal, egyszer csak a fent említett kórház rehabilitációs osztályán találtam magam. Az MRI rossz állapotban lévő gerincsérvet állapított meg. Lábaim zsibbadtak, ülőrészemet balfelől, mintha hosszú tőrökkel döfködték volna. Az osztály adjuktusa, akit korábbról, a neurológiáról már ismertem, rögtön egy infúzíó-sorozattal kezdte el a gyógyításomat. Ezután Anita gyógytornász vett gondjaiba McKenzie gyógytornával. Elég sokat jártam be hozzájuk.

Az egyik alkalommal a liftben együtt utaztam egy frissen távozó beteggel, aki elképedésemre 7, azaz hét hónapig feküdt a “REHAB”-on egy különleges betegséggel, számomra ismeretlen szindromával. Erről még az életben nem hallottam. Úgy kezdődött, hogy minden előzetes tünet nélkül az irodájában összeesett. Több, végtagokra kiterjedő izombénulást állapítottak meg nála. Beszélni sem tudott, az agya leblokkolt. Teljes káosz volt a fejében – mesélte. Nem hitte, volna hogy valaha is felépül. Nem győzte dicsérni kiváló orvosait, és azt a gondoskodó szeretetet,  amivel a hét hónap alatt ott találkozott. Most, a hetedik hónap végén, az elbocsátó papírját lobogtatva kezében, vidáman és gyógyultan távozott gépkocsija felé.

A tornaórákra várakozva beleláthattam a „REHAB” mindennapos életébe. Mintha egy magánkórházba csöppentem volna – kissé nyugatabbra. Már az első pillanatban megfigyeltem azt a kedves, türelmes hangnemet, figyelmességet, amivel a betegekhez viszonyulnak. Gondoltam, ez csak a régi jó ismerősöknek, rokonoknak, kollégáknak jár. De mégsem! A mindennapos pörgésben az ágyban fekvő betegek körül csakúgy nyüzsögtek az orvosok, nővérek, ápolók, gyógytornászok. A mozgásképeseket az ebédlőben lévő asztaloknál, ülve tornáztatták. Ezalatt a takarítók a kerekes székekben ülő, végtagjukat elvesztett betegeket kerülgetve megállás nélkül tisztították a folyosókat, kórtermeket, mellékhelyiségeket. Azokat az ágyakat, amelyekben nem feküdtek betegek, a matracokat feltekerve alaposan kiszellőztették.

A gyógytornászok a folyosón csigalassúsággal haladtak az araszoló, lábavesztett, bénult, járókeretes betegek után. Éppen járni tanultak. A folyosó közben megtelt ambuláns vizsgálatra várakozó betegekkel. Ahogy a kórterem ajtaja fölött kigyulladt egy lámpa, azonnal megjelent Györgyi főnővér és keresni kezdte az idős bácsika elveszett orvosságos dobozát. A felkelni nem tudó betegeket tisztába tették, és türelmesen etették, míg a férfiápoló a folyosón a betegek súlyát mérte,mert rendszeresen figyelniük kell a testsúlyváltozásukat.

Míg várakoztam a kezelésre, beültem beszélgetni Erzsi nénihez, (68) aki stroke-kal került nemrég a Neurológiáról a „REHAB”-ra, féloldali bénulással. Ülni, felállni, járni, beszélni nem volt képes – meséli. Itt, az osztályon négy hónapot töltött, úgy érzi meggyógyult, és most nagyon boldog, hogy másnap hazamehet.

– „Az Isten áldja meg őket!” – érzékenyült el hálálkodva, s a hatágyas kórterem hölgy betegei kórusban helyeseltek. – Az aranyos főorvos asszonyok, az adjunktus úr és a nővérek, mind nagyon kedvesek, segítőkészek, nagyon helyesek. Akármilyen fáradtak is, mindig mosolyognak, s van hozzánk egy két kedves szavuk, pedig az ő munkájuk sem fenékig tejfel.

– Teljesen lebénultam – mondja Mária (56), aki három hete fekszik ebben a kórteremben. Kiderült, hogy súlyos gerincsérvem volt, ami miatt megműtöttek. mozdulni sem tudtam. Maga az adjunktus úr segített átemelni az ágyamra.

Nem hittem a fülemnek. Ez lenne a sokat szidott magyar egészségügy? Ha ezt valahol elmesélem, senki nem fogja elhinni nekem.

– Ezen az osztályon a gyógyító munkánk speciális feladat – meséli az osztályvezető főorvos asszony. – Betegeink stroke-kal, izombénulással, gerincsérvvel, mozgásszervi, ízületi elváltozásokkal, vagy csonkolásos műtéti beavatkozások, csípő- és térd-protézis műtétek után jönnek hozzánk gyógyulni.

– Mennyiben különbözik gyógyító munkájuk más osztályokhoz képest?

– Amikor átkerülnek hozzánk, gyakorlatilag önálló életvitelre képtelen állapotban vannak.

Az  itteni munka hosszútávú folyamat. Célunk az, hogy gyógyulásuk után a betegek képesek legyenek a megfelelő önellátásra. Ehhez persze kell az együttműködésük és az, hogy meg akarjanak gyógyulni! Személyre szabottan foglalkozunk minden egyes ember problémájával, mind fizikai mind lelki szempontból. Állandó jelenlétünkkel, türelmesen és szeretettel állunk ágyuk mellett, hiszen a szeretet, a figyelmesség, a törődés maga is gyógyít.

– Sok kórházban járva látogatóban vagy betegként, gyakran találkoztam fásult, gépiesen dolgozó orvosokkal, nővérekkel, s különben is szörnyű történeteket hallani, más gyógyító intézményekről, de sehol nem találkoztam még ilyen szeretetteljes légkörrel, törődéssel, beteg központúsággal, amit a kistarcsai kórház „REHAB”-ján tapasztaltam – mondom egy mankóval araszoló, pizsamás betegtársamnak, akit  néhány hete hoztak be a mentők agyvérzéssel, de már tud járni. Erre rám néz csodálkozó szemekkel, mintha nem értené mit beszélek.

– Hát nem ez a természetes?- kérdi dünnyögve, mogorván és tovább csoszog az ebédlő felé, ahol majd elkölti vacsoráját.

Mi pedig ajánlunk egy jó könyvet is a gyógyuláshoz! Sikeres felépülést mindenkinek!