A szolid barna és a démoni fekete közt

Színek. Jelzik a hangulatot, a közérzetet, egy kultúra sajátosságait. Ahány nép, ahány divat, annyiféle színpalettát tárnak elénk, annyiféle világot szülnek.

A színeket, színárnyalatok gyönyörű sokféleségében mutatja meg a természet: az ég kékje, az aranyló napkorong, a bársonyosan zöld fű, virágok varázslatai mind-mind erről tesznek tanúbizonyságot.

Nem véletlen, hogy a régi korok színmesterei is innen szerezték színeiket: az egyiptomiak ásványi anyagokból nyerték ki a kék színt és sáfrányból a sárgát, a főniciaiak a bíborcsigából  jutottak a bíborhoz; de elég, ha csak az indigóra gondolunk, melyet tulajdonképp egy indiai növényből állítottak elő.

Az elmúlt évszázad viszont megteremtette a szintetikusan előállított színeket és árnyalatokat, s már csak a ritka, különleges színek idézik fel az elmúlt korokat (pl. rőt, sárig).

Egyébként, amint egy szín egyre jobban elterjed, annál inkább kifinomult jelzőrendszerévé is válik a társadalomnak, a közhangulatnak, a kultúrának és a trendeknek. Ezt mutatja a színek állandó változása is:

Az 1890-es évek a visszafogott pasztellszíneket, sápadtzöldet és barnát kedvelte.

Az 1900-as évek az impresszionistáknak köszönhetően a színek kavalkádját hozta be a divat világába is.

Az 1920-as évek favoritjai a fekete, fehér és a beige volt.

Az 1940-es évektől a borongós pasztellszínek és világos élénk színek hódítottak.

Az 50-es évektől robbant be a rózsaszín.

A 60-as évek hangulatát a különféle etnikumok színes viseletei, az utcai divat sokszínűsége határozta meg.

A 80-as évek nagy kedvence pedig a fekete lett.

Ma már ott tartunk, hogy léteznek speciális divatszolgáltatások, melyek egyfajta divat-előrejelző útmutatókat adnak ki a trendnek megfelelő színekről, anyagokról, mintákról- a kisgyerekek zokni viseletétől egészen a férfiak alsónadrág trendjéig.

Világos, hisz semmit nem lehet a véletlenre bízni, ha már egyre többen vannak azok, akik a legújabb divatot tartják szem előtt.