A világutazó: Földvári András

• Mindig is ott volt a fejében, hogy a kalandjait egyszer megírja?

• Nem, nem is volt rá időm. Amikor nyugdíjba mentem, akkor gondoltam rá, hogy megírom, de inkább csak a gyerekeknek akartam egy összegzést, hogy lássák, mire költötte az apjuk a sarokház árát. Mert bizony soha nem volt megtakarításunk, ha akadt egy kis pénzünk, már mentünk is, de ennek persze rengetegszer részesei voltak a gyerekeim is. Olyannyira, hogy kicsit bele is untak. Gyakorlatilag bejárták velünk a világot, és természetesen Magyarországot is, úgyhogy ők már ritkán utaznak. Nem örökölték a szenvedélyemet, de lehet, hogy ez nem is baj. Én ki se merem kiszámolni, mennyit költöttem, költöttünk eddig utazásra. Pedig egész életemben olyan helyen dolgoztam – utazási irodában, repülőtársaságoknál -, ahol ez szerencsére a munkám része volt, tehát kaptam mindenféle kedvezményeket, máskülönben ezt nem is lehetett volna kivitelezni.

• Azt hittem, összegyűjtött egy csomó kilométert és rengeteg ingyenjegyet kapott.

• Dehogy! A kedvezményes jegyek után nem jár jóváírás, márpedig én árérzékeny vagyok, és sokkal jobban járok, ha azt figyelem, hol van éppen akció, mint ha arra várnék, mikor jön össze egy szabadjegy. Az eddigi legolcsóbb utam 2 euróba került, de tudok olyanról is, aki 10 centért repült.

• Akkor azt ne is kérdezzem, utazott-e már első osztályon?

• Bár én erre sosem adnék ki pénzt, de kétszer is előfordult. Egyszer a kollégák leptek meg vele, hogy beültettek a business class utolsó sorába, ami azon túl, hogy kedves gesztus volt, nagyon jól jött, mert az egy hosszú, éjszakai járat volt és remekül alhattam; egyszer pedig egy olyan gépen utaztam, ahol kisebb volt a turista rész, mint az első osztály, és mivel az előbbi megtelt, néhányunkat átrakták az elit szakaszba. Meg kell mondjam, nagyon élveztem.

• Visszatérve a könyvre, a több ezer utazásból nehéz lehetett kiválogatni nyolcvanat.

• Így igaz, ezért is engedtem a nyomásnak, hogy legyen folytatása a könyvnek. Na meg persze az is végtelenül lelkesítő, hogy óriási példányszámban fogyott az első kiadás – öt utánnyomása lett. Ami egyfelől büszkeség is, másfelől pedig módot ad arra, hogy a szerzői honoráriumomból teljesüljön egy nagy vágyam: eljutni az Antarktiszra.

• Rendkívül szórakoztató a könyv, nagyon olvasmányos, amolyan utazási ’egypercesek’ gyűjteménye.

• Örülök, ha tetszik. Nem sokat gondolkoztam azon, hogyan írjam, valahogy így éreztem jónak, hogy nincsenek a történetek bő lére eresztve, ráadásul ily módon több is fért bele. Most azon izgulok, hogy azok a sztorik, amiket most húzok elő az emlékeimből, lesznek-e olyan izgalmasak, mint az első könyv kalandjai. De ezúttal egy kicsit máshova kerül a hangsúly, inkább az emberi kapcsolataimat, az utazások során megismert barátaimat helyezem fókuszba. Azokról szól, akik az én életemet ilyen színessé, élvezetessé tették és teszik. Aztán lesz egy olyan fejezet is, amiben összeszedem, milyen közlekedési eszközökön ültem eddig: a légpárnás hajótól kezdve, a sárga tengeralattjárón át addig, hogy itt most Malagán 69 éves fejjel elektromos rollereztem. Nem sorolom fel az összeset, de ötvenen felül van a járgányok száma. Hogy a lista teljes legyen, abban egyébként a családom is segített, a gyerekeim és a feleségem is küldtek olyanokat, amelyekre nem is emlékeztem hirtelen.

• Bejárta a világ összes országát. Van, egyáltalán lehet egyetlen kedvenc?

• Van. Méghozzá Mauritius. Sok helyet kedvelek persze, de ez a sziget az, ahol minden stimmel. Az emberek, a gasztronómia, a természet – bár, be kell valljam, engem az építészet mindig jobban lenyűgöz, mint egy völgy, vagy folyó, én városi lény vagyok. De Mauritius úgy jó, ahogy van. Ez egy multi-kulti ország, ahol a hivatalos nyelv az angol, de az utca embere inkább a franciát használja, az őslakosoknak számító egykori betelepítettek leszármazottai pedig kreolul beszélnek. Végtelen barátságosak és kedvesek. Egyszer egy étteremben vacsoráztunk a feleségemmel és mikor távozni akartunk, sehogy se találtunk taxit, mire az étterem tulajdonosa azt mondta: semmi gond, én hazaviszlek benneteket – és egy fillért nem fogadott el érte. Többször is visszamentem Mauritiusra és nagyon el tudnám képzelni ott a hátralévő éveimet.

• Óriási kedvet csinált hozzá!

• Ha az ember arra jár, akkor érdemes összekötni Madagaszkárral is. De majd szóljon, ha menne, és segítek megtervezni az utat.

• Előre is köszönöm! Sok ilyen kérést/kérdést kap, hogy mit érdemes megnézni, hol szálljanak meg, hogyan utazzanak?

• Régebben csak a barátok, rokonok kerestek meg ilyesmivel, de a könyv megjelenése óta idegenek is írnak nekem, és én mindenkinek válaszolok. Számomra öröm átadni a tapasztalataimat, és amúgy is isteni dolog mások pénzét költeni fejben. Az pedig külön jól esik, ha még kapok is visszacsatolást, hogy minden úgy működött, ahogy mondtam.

• Volt valaha veszélyben?

• Soha, de mindent meg is teszek ezért. Úgy szoktam mondani, hogy nem kell vágyat kelteni. Ne legyen rajtunk drága ruha, márkás táska és én például összeragasztgatom a fényképezőgépet, telefont is leukoplasttal, hogy ütött-kopottnak nézzen ki. Reptéri lopások pedig azért nem értek, mert soha nem adom fel a csomagomat. Megvan a sztenderd pakkom, amivel bárhol, bármeddig elboldogulok. Ez csak akkor nehézkes, ha klimatikus váltás van. Egyszer például Thaiföldről indultam és Szibéria volt a cél, de azt is megoldottam.

• Hány nyelven is beszél, András?

Egész életemben angol volt a munkanyelv, tehát az adott, de hatéves korom óta tanultam németül is. Négy és fél évet éltünk Svédországban, így svédből is van felsőfokúm; majd hat évig Belgiumban dolgoztam, és kicsit jobban megtanultam flamandul, mint franciául.  Aztán tolmácsvizsgám van lengyelből, és mert nagyon jó orosztanárom volt az iskolában, az is megy. Most pedig spanyolul tanulok.

• Melyik országban járt legtöbbször?

• Megszámolni se tudom, hányszor ruccantam át Ausztriába, de ha a távolabbi desztinációkat veszem, akkor Thaiföld lesz az. A bangkoki repteret több mint hatvanszor érintettem, de Malajziában is sokszor voltam. Mióta nyugdíjba mentem, két telet ott is töltöttem, sőt most is ott lennék, ha lehetne beutazni, de mert nem lehet, így kötöttem ki Malagán.

• Az Antarktiszon kívül van még valami más is a bakancslistáján?

• Ó, hogyne! Socotra szigete is ilyen, de eddig kimaradtak az ’ABC’ szigetek is – pontosabban Bonaire megvolt, de Aruba és Curacao még hiányzik. Új-Kaledónia is nagyon vonz. És gyűjtöm a reptereket, májusban például brazil légikikötőket fogok végiglátogatni. Másik szenvedélyem, hírességek nyomába eredni. Egyik kedvencem például Hemingway és jártam pár olyan helyen, ami hozzá köthető: Rondában, ahol az Akiért a harang szólt írta; voltam a havannai házánál és Key Westen is, de halála helyszínén, Boise-ban még nem. Ugyancsak nagy vágyam, hogy eljussak Szent Ilona szigetére, ahova Napóleont deportálták anno.

• Sokan vádolják a nagy utazókat, hogy miattuk van a világjárvány. Ezt mennyire veszi magára?

• Semennyire, ez ostobaság.

Tudomásul kell venni, hogy bizonyos területek egyetlen összeköttetése a Föld más pontjaival a légi-, vagy víziközlekedés; illetve egész országok gyakorlatilag legfőbb bevételi forrása, gazdaságuk motorja a turizmus. Ezek most lehetetlen helyzetbe kerültek. A megoldás nem az, hogy leállítjuk az egész világot, hanem az, hogy felelősen viselkedünk. Védekezni kell, ennyi.

• Mi volt a leghosszabb idő, amit kibírt utazás nélkül?

• A tavalyi karanténban nem volt választásom, de amint nyílt a határ, már indultam is. De azért nem olyan mértékben, mint a pandémia előtt. Összehasonlításképpen: 2018-ben 153 utam volt, tavaly pedig 64. Ez jelentős különbség, de meg is őrülnék, ha sehova se utazhatnék. Nekem erre fizikailag és lelkileg is szükségem van.

• A felesége sosem mondta, hogy most már elég volt, mindent láttál, maradj itthon kicsit többet?

• Ha mondta volna, nem lenne a feleségem. Ez komolyan válóok lehetne, de sosem próbált korlátozni engem, arról nem beszélve, hogy ő is nagyon szeret utazni, viszont mivel még aktívan dolgozik, nem tud velem mindenhova eljönni. Na meg nem is akar. Kicsit más a komfort igényünk. Ő elvárja, hogy legyen ágy, fürdőszoba és mondjuk minimum három csillag – nekem ezekből egyikre sincs szükségem. Örülök, ha velem tart, de ha nem akar, vagy nem tud jönni, akkor se kérné soha, hogy én ne utazzak. Tisztában van vele, hogy ez az életem.