„Apám hitte a szavak igazát…”- Ez az én örökségem?
„No, és mit hagyott rád az öreged?” – kérdezte tőle rajtaütésszeren a kedves rokon. Ő pedig könnyes szemeivel döbbenten nézett vissza rá. Örökség…? Alig néhány órája temették el az apját, és máris ezt firtatják?
Mit mondjon nekik? Mi az apja hagyatéka?
A szeme kékje, melyet még az apai nagyanyjától örökített tovább? A határozott és szigorú nézése, amelytől minden férfi menekül?
A becsület és az őszinteség, amire egész életében tanította? A kitartás, a szívósság, és a küzdeni tudás, amit naponta látott tőle? A fájdalmas betegségek, amik éjszakánként keservesen kínozták, s melyeket genetikailag ráhagyományozott?
Vagy arra a kis házra gondolnak, amit anyjával együtt kemény munkával egy életen át összekuporgattak?
Pénzzel nem kifejezhető apjának öröksége… De tudja, hogy miként örökíti majd tovább…
Kosztolányi Dezső: Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most
Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most,
legyen tiéd örökre az egész.
Vedd a telet és a nyarat, a lombost,
itt van neked az epe és a méz.
Ez itt a keserű s ez itt az édes,
ez a fekete és ez a fehér,
ez a nyugalom, s a láz is, hogy égess,
ez itt a méreg és ez a kenyér.
Tejet adok, de hozzá szörnyű vért is,
ölelni lágyan és birkózni kart,
és harcot is, hogy harcolj csakazértis,
a rózsa mellett ott legyen a kard.
Van még néhány elhányt és csonka holmi,
egy kis verőfény és egy-két kacaj,
viaskodó kedv, várat ostromolni,
és végezetre egy nagy, tompa jaj.
Iker ajándékot veszel örökbe,
oly ember-ízű és oly felemás,
de ember adta, nem telt néki többre,
eget ne vívj, mély kútakat ne áss.
Sötéten nyújtom ezeket tenéked,
s koldus apád most tétovázva áll,
mert nincs egyéb. Jobbjában ott az élet,
és a baljában ott van a halál.
Zorán: Apám hitte…
Apám hitte az otthon melegét,
Apám hitte az ünnep örömét,
Apám hitte az apja örökét,
S úgy hiszem, ez így volt szép.
Hozzászólás zárolva.