„Az én betegségem: menekülés ebből a mai világból…” (4. rész)
Kórismereteként általában ez a feljegyzés szerepel: melancholia. Később zárójelben hozzáteszik: depressio periodica. (Miskolczy, 1963) Betegsége, amely költészetének, világnézetének válságba jutását részben magyarázza a patalogikus méretűvé váló melankólia. A köznyelvben a pszichiátriai kedélybetegség fogalma (régebbi nevén: melancholia) mellett gyakran használják (helytelenül) múló rosszhangulat megjelölésére is a „depresszió” elnevezést. A depresszió azonban nem egyszerűen átmeneti levertséget, szomorúságot jelöl. (L. Melléklet 60. oldal) . (Temesváry, 1995).
A szuicidológia egyik fontos vizsgálati terepe az öngyilkosság és a hangulati élet zavarainak kapcsolata, mivel az öngyilkosság kérdése szorosan kapcsolódik a depresszió problematikájához. Nemzetközi és hazai vizsgálatok adatai szerint a felnőtt lakosság több mint 15%-a esik át élete során legalább egy, súlyos, major (vagy ahogy régebben nevezték, endogén) depresszión, s minden adott hónapban a populáció 3-5%-a szenved major depresszióban. Vizsgálatok bizonyítják azt, hogy a befejezett öngyilkosságok 50-70%-át kezeletlen vagy nem megfelelően kezelt major depresszió miatt követik el. A depresszió mögött álló szenvedés összetett; gyakran pszichoszociális és egzisztenciális problémákon alapszik. (Rihmer, 2000) Fokozott a veszély, amikor /1./ az öngyilkosságra utaló vészjeleket férfi adja, akinek életkora valamely generáció-váltás határán van (serdülőkor, felnőtté válás, életközép, öregedés, öregkor), /2./ egyedül, magányosan, a család biztonsága nélkül él, /3./ ha előtörténetében fény derül öndestruktív mintázatokra – saját vagy kisközösségi öngyilkossági eseményekre, /4./ fokozódó stresszre, /5./ veszteségekre, /6./ alkohollal vagy droggal történő „öngyógyításokra” és nem utolsó sorban /7./ pszichiátriai betegségekre (depressziók, szorongásos megbetegedések, szuicidium, pszichózisok például), amelyek a fokozottabb öngyilkossági veszély előrejelzői. (Szabó, 1996).
Láthatjuk tehát, hogy Juhász Gyula többszörösen is veszélyeztetett volt.
Az ókor nagy orvosa, Hippokratész szerint négy fő testnedv – a vér, az epe, a nyál és a fekete epe – esetleges túltengése okozza a különféle betegségeket. Az utóbbi, a melainé kholé alapján melankolikusnak mondták évszázadokon keresztül azokat, akiket ma depressziósoknak nevezünk, tekintet nélkül arra, hogy mániás – illetve „bipoláris” – depressziósokról van-e szó, akik a „normálisnál” hol jobban, hol rosszabbul érzik magukat, avagy „unipoláris” depressziósokról, akiknek a kedélye szintúgy ingadozik, ám a pozitív periódusok nem olyan hosszúak és nem is olyan látványosak, mint a bipolárisoknál.
A „nyomottságot” jelentő „depresszió” kifejezést Adolf Meyer svájci származású amerikai pszichiáter csupán századunk tízes éveiben vezette be – noha ugyanezt a megnevezést a gazdaság válságára már a 18. század végétől széles körben használták. Érvényben maradt ezenkívül az ókori görög definíció is, ha nem is abban az értelemben, amely szerint a kórképet a fekete epe túltengése okozná. (Gerlóczy, 1999)
Hozzászólás zárolva.