„Egyedül a kis Iza szigetén” (11. rész)

Juhász Gyula 1906-ban került Máramarosszigetre, az „Isten háta mögé”. A pesti piaristáknál szeretett volna tanítani, de kérvényét elutasították.  Oláh Gábornak így kesergett egyik levelében: „Nagy magányosságban élek, kedves Gáborom. Olyan magányos vagyok én itt, mint maga a magyarság.”

Péter László szerint már akkor foglalkoztatja, mint ettől kezdve élete végéig, az élettől való önkéntes megválás gondolata. Oláh Gábor a költőbarát egy Juhász-levél mellé csatolt 1905 végén írt versre hívta fel a figyelmet, melynek sorai tisztán utalnak a költő önfeladó kényszerképzetének szerveződésére. E vers alapján is érzékelhetjük, hogy megbillent a hangulati egyensúly, a költő belső értékrendjében a halál szerepe válik egyre jelentősebbé.

                                                           Boldog halott, vád és virág takar,

                                                           Eljátszottad az életed hamar.

                                                           Álmodni tudtál, ám ébredni nem,

                                                           Szíved – a sebzett – íme, már pihen!

                                                           Kontárja az életnek, én szegény,

                                                           Mélázom a szerencse végzetén,

                                                           Mely neked üdvöt és halált adott,

                                                           Nekem merengő, tengő bánatot!

                                                           Én, bölcs bolond, ki holt eszméknek él,

                                                           S fölötte a teremtő szenvedély

                                                           Elszáll ijesztő üstökös gyanánt:

                                                           Tanulék tőled életet, halált!

                                                                                              (Egy fiatal öngyilkosnak, 1906)

Az önfeladási gesztus szerveződéséről tanúskodik oly sokszor emlegetett verse, az Öngyilkosok (1906) is. Egy-egy öngyilkossági kísérlete után ezt a versét a különféle lapok rendre újra közölték. A gondolati elmélyülést, a magatartásformák beszűkülését is mutatja a korábbi egyedi probléma többes számú, általánosító fölvetése (Borbély, 1983):

                                                           Az élet nagy harcában vesztesek.        

                                                           Belátják, hogy az ő ügyük bukott,

                                                           S a sápadt arcú fáradt Brutusok

                                                           Kardjukba dőlnek és lefekszenek.

                                                           _  _  _  _  _  _  _  _  _  _  _  _  _