Gyógyító lázunk

A május cseles. Melege és a levegő illata az újdonság erejével hat, így igyekszünk minél többet nyitott ablak közelben lenni. Mert milyen kellemes, ha éjszaka beáramlik a szobánkba a friss levegő. Sokszor összekeverjük a májust a nyárral. Meleg van, de nem vagyunk hajlandók tudomásul venni, hogy még nem eléggé. Ez a türelmetlenség vezet az igazán „kraftos”, májusi lebetegedésekhez – és nem utolsó sorban azok kísérő jelenségéhez: a lázhoz.  

A láz nem pusztán a szervezet egyszerű vészjelzője. Azon túl, hogy tünetként felhívja rá figyelmünket, hogy a testünkben valami nem stimmel, egyszersmind gyógykezelése is a fennálló problémának. A szakemberek vélekedése szerint a szervezet azáltal, hogy felemeli saját hőmérsékletét, lerombolja a megtelepedett vírusok és baktériumok testünk normál állapota által biztosított luxus körülményeit. A láz tehát a szervezet automatikus öngyógyító folyamata.

Az orvostudomány pont ezen jótékony hatása miatt kezdte el vitatni a „láz fóbia” létjogosultságát. Ha valakinek láza van, a környezete azonnal telenyomja lázcsillapítókkal, holott az enyhe, közepes erősségű láz nemhogy nem ártalmas, hanem kimondottan effektív módja a gyógyulásnak.

A láz pozitív hatásának bebizonyítására Matthew Kluger érdekes kísérletet folytatott: sivatagi iguánákat oltott be baktériumokkal. Mivel ezek a gyíkok hideg vérű élőlények, csak külső hőforrás segítségével küzdhetnek a betegségekkel szemben. A 13 megfertőzött iguánából 12 kitelepedett a napsütésbe, hogy így növelje szervezete hőmérsékletét. Ez a 12 egyed túlélte a betegséget, a fennmaradó 1 elpusztult. Ezek után Kluger ismét beoltott 12 gyíkot baktériummal valamint egy olyan gyógyszerrel, mely a külső hőforrás ellenére sem engedi testhőmérsékletük emelkedését. A 12-ből 9 állat produkált lázat, melynek következtében túlélte a fertőzést, a maradék 3 elpusztult.     

Arra is van precedens az orvostudomány történetében, hogy lázat idéztek elő a pácienseknél, hogy testük hatékonyabban léphessen fel egyes kórokozókkal szemben. Julius Wagner von Jauregg (1857-1940), osztrák pszichiáter kifejlesztette a láz terápiát, amelyért 1927-ben Nobel díjat is kapott. A terápiát olyan szifiliszes betegekkel szemben alkalmazta, akik a vérbaj utolsó stádiumában kialakuló demenciában, azaz memóriazavart és a kognitív képességek romlását eredményező szellemi hanyatlásban szenvedtek. Miután beoltotta őket maláriával, szervezetük olyan magas lázat produkált, mely feltartóztatta a szifilisz könyörtelen lefolyását.