„Hálás vagyok a ráknak” – mondja Karsza Péterné Szalánczi Beáta

• A gyerekeknek elmondtad, elmondtátok?  

• Nem, akkor még nem. Kicsik voltak ehhez. Miután felépültem az operációból, azt éreztem, szükségem van lelki támaszra. A családomtól, férjemtől kaptam persze, de konkrétan olyanokéra vágytam, akik túlélők, akik példaképeim lehetnek. Így találtam rá a Mellrákinfó Egyesületre és egy a REGEA Alapítvány által ingyenesen működtetett onko-pszichológiai csoportra, akik Simonton-tréninggel segítik a gyógyulást, a lelki sebek hegedését. Mert azt hiszem, ez a nagyobb feladat. Ugyanis a testi és a pszichés regenerálódás nincs szinkronban.  Rengetegen azért titkolják, hogy rákosak, mert egyfajta bélyegként élik meg. Van, aki a családját óvja, ezért még nekik se mondja el, más a munkáját félti, megint más nem akarja, hogy sajnálják. Akad olyan is, aki a külsejének megváltozását képtelen elfogadni, de hogy ebben is mennyire különbözőek vagyunk, volt, akit a masztektómia (melleltávolító műtét) nem viselt meg annyira, mint a haja kihullása. A rák rengeteg kárt okoz a mentális egészségünkben, és azt érzem, ezzel nem foglalkoznak eleget az onkológiai ellátásban. Ez is egy lényeges motiváció számomra abban, hogy minden módon hirdessem: van gyógyír. Hogy senkinek ne kelljen olyan tájékozatlanul szembe találnia magát a diagnózissal, mint nekem. Ezért is lettem önkéntes és aktivista. Nálunk itt Miskolcon nagyon intenzív a rákbetegek csoportja, sok programot szervezünk. Az egyik ilyen nem sokkal a csatlakozásom után volt, amikor felkértük a helyi vízilabda csapatot, hogy egy kiállításra készült anyagban pózoljanak egy-egy érintett nővel. Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, be kell avatnom a gyerekeimet is, hogy miben vagyok, ha látják a fotót, értsék, miért vagyok rajta. A kislányom ugyan jött velem minden eseményre, de azt gondoltam, öt évesen még nem érti, miről van szó. Egész nap azon gyötrődtem, hogyan fogom nekik elmondani, hogy ne ijesszem meg őket, de azért őszinte is legyek. Amikor aztán délután le akartam ültetni őket, hogy beszélgessünk, a kisebbik fiam azt mondta: „anya, tudjuk, hogy rákos vagy, mehetünk játszani?”

• Megváltoztatta a családodat, téged a betegséged?
  

• Nekem nagyon szép életem volt előtte is. Az biztos, hogy jobban figyelünk magunkra és egymásra is. Talán még annyiban más az életünk, hogy egy háromgyerekes anyuka, az első-, másod- és harmadsorban is anyának gondolja magát. És ez valahol normális is. De megtanultam, hogy én is fontos vagyok. Hogy vannak helyzetek, amikor egyenesen én vagyok a legfontosabb.

• Te hogyan határozod meg magad? Mellrák-túlélő? Vagy olyan ez, mint az alkoholista, aki egész életében az marad, csak éppen tiszta? Tehát tünetmentes rákos?
  

• Így, hogy csak pár hónap választ el az öt év tünetmentességtől, már ki merem mondani, hogy mellrák-túlélő vagyok. Nem érzek nyomást, nincs bennem félelem. Odafigyelés természetesen van, nyilván dominánsabban, mint azok esetében, akiket ez sosem érintett. De hogy ki hogyan aposztrofálja magát, az nagyon egyéni. Látok olyanokat, akik minden értelemben maguk mögött akarják hagyni az egészet, mintha meg se történt volna. Kilépnek a csoportból és teljesen eltávolodnak tőlünk. Vannak, akik csendes megfigyelők maradnak és vannak, akik olyan aktívak, mint jómagam. Ráadásul életre hívtam egy másik kezdeményezést is, aminek az a neve, hogy Egy Jó Dolog Egyesület. Én nyelvtanár vagyok, és amikor megérkeztek a tanítványaim, mindig azzal kezdtem: mondj három jó dolgot az elmúlt napokból. És ezt nem nagyon sikerült megugraniuk. Ekkor mindig azzal próbáltam menteni a helyzetet, hogy: akkor mondj egy jó dolgot! Arra csak-csak tudtak felelni, bennem pedig kialakult, hogy ebből legyen mozgalom, hogy vegyük észre, mennyi jó dolog van az életünkben!

Nem akarok patetikus lenni, hogy örüljünk annak, hogy élünk, de azért ebben a közegben rengeteg veszteséget is láttam, átéltem, tehát tudom, hogy az élet igenis ajándék, valami olyan, amit nem becsülünk meg eléggé. Engem erre is megtanított a betegségem. Bármilyen groteszk is, de tulajdonképpen hálás vagyok a ráknak.

• Ha tőled kérném, mondj egy jó dolgot, mi lenne az?
  

• Csak egyet lehet? Itt vagyok az ötödik év küszöbén. Egészséges vagyok. Egészséges és boldog a családom. Elindult a gyógyulás útján a rokonom. És ha csak egy olvasó úgy dönt, mától minden hónapban átvizsgálja a mellét, azért már megérte beszélgetnünk.

A témában még itt olvashatsz: 
Mellvizsgálat csak 5 perc!
Pink palacsintával a mellrák elleni küzdelemért
Dobd el a melltartót! 
Elég férfi vagy a rózsaszínhez? 
A férfiak is ellenőrizzék magukat!