Home office kisgyerekkel

Mi ennek tudatában kezdtünk berendezkedni hatéves kisfiammal a „nem tudni meddig is tartó” önkéntes otthoni száműzetésbe, bízva abban, hogy azért hamarosan jönnek a felmentő seregek, vagy egy anya, vagy egy (és ez itt a reklám helye) kormányinfó kedélyesen viccelődő szóvivőjének képében. Ez utóbbiban bízni persze merő botorság; érdemes egy kicsit a helyzeten felülemelkedni, és az időleges nehézségekből mintegy erényt kovácsolni.

Felelősségteljes szülőként (persze mindannyian szeretünk magunkra ilyeténképpen gondolni) még a zord kormányzati bejelentés előtt úgy döntöttünk, történik, ami történik, mi a saját felelősségükre nem vagyunk hajlandók hétfőtől bevinni kisfiúnkat az oviba. A nyájimmunitás ugyan mindenekelőtt, de az elhullott egyedek inkább mégse mi legyünk.

A hivatalosság aztán megkönyörült rajzunk (és az országon), majd áldását adta az iskolai és óvodai szünetre, úgyhogy már törvényesen lehet „lógni”. A szabadság persze nagy ajándék, nehéz is kezdeni vele valamit.

A rettegés hamar beveszi magát a bőr alá, roncsolja a lelkeket, egy kisgyerek pedig a maga finom kis antennáival azonnal megérzi, hogy baj van. A felnőttek világában mindenképpen. Az első komoly feladat az volt, hogy kisfiam aggodalmát kellett hirtelen eloszlatni. Hogy bezár az ovi, hogy ő már soha nem találkozhat kis barátaival, hogy akkor öt év, és soha nem ér véget, és hogy az olyannyira várt karate-bemutatót se tartják meg, amíg világ a világ?

Gyorsan egy kis gyakorlati foglalkozás, a manuális készség ilyenkor aranyat ér: varrjunk mindenkinek szájmaszkot, ha már a patikus csak a kezét tárja szét. A szükségest a hasznossal: jól jön ilyenkor a konyharuha és a gatyagumi, a kettőből épp’ egy hejre kis védőmaszk kanyarintható.

Jól elütöttük az időt.

A neheze persze még csak most jön: gyerek mellett munka, munka mellett gyerekszórakoztatás, és így tovább a végtelenségig.