„Amikor festek szerelmes vagyok”

Régóta ismerjük egymást, mégis egy sor új dolgot tudtam meg rólad mostanában. Annak idején te is újságíróként dolgoztál, aztán kitanultad az aromaterápiát, a sminkes szakmát és egy ideje festőként is tevékenykedsz. Hogyan jutottál el idáig?

Igazából sminkes az eredeti szakmám, onnan érkeztem a női magazinok világába, az aromaterapeuta képzést mellette végeztem el, mindkettővel foglalkoztam, és foglalkozom azóta is. A festés és a különböző képzőművészetek úgy általában mindig is az életem részei voltak kisgyerekkorom óta. A rajzolástól kezdve a kerámiázáson keresztül az ezüst ékszerművességig sok mindent megtanultam, de ezeket csak hobbiszinten csináltam, mert a megélhetést biztosító munka mindig nagyobb hangsúlyt kapott. Pár éve éreztem, hogy ezen nagyon szeretnék változtatni, mert bár sok mindent szerettem a munkámban, és rengeteget adott, azt a fajta kreativitást, szabadságot, amire vágytam, sem benne, sem mellette nem tudtam megélni. A biztosból nehéz felállni, főleg, ha majdnem 15 év van az ember mögött egy szakmában, így végül nem én álltam fel, hanem megváltak tőlem 2019 októberében. Nem volt kérdés, hogy akkor én most nem csak azt a bizonyos magazint hagyom magam mögött, hanem nagyjából ezt az egész hivatást is. Belevetettem magam mindabba, ami igazán lelkesít, inspirál, és amit én alakítok szabadon. Ez lett a festés és hozzájött a smink -aromaterápia – és mindfulness oktatás egy online kurzus keretében.

Ha megkérdik, hogy mivel foglalkozol, mit válaszolsz?

Nem gondolom magam egyiknek vagy másiknak, mindegyik vagyok, és persze még sok minden más is. Szerintem az embernek vannak alap tulajdonságai, tehetségei, melyek egész életében végigkísérik, és életszakasztól függően különböző módokon nyilvánulnak meg. Most a súlypont nálam a festésen és a tanításon, vagy inkább úgy fogalmaznék, a tapasztalatátadáson van. De ez változhat, és gondolom, fog is.

Láttam rólad egy riportfilmet, ebben szó esett a nehéz gyerekkorodról, válásról, családon belüli erőszakról. Mennyiben határozzák ezek meg a mai személyiséged, a művészeted?

Hogy honnan jön egy ember, az egész életére meghatározó marad, de kétféleképpen alakíthatja a személyiségét. Az egyik, ha hagyja, hogy a „hozott anyag” rányomja a bélyegét az életére. Lehet úgy élni, hogy a múlt fájdalmát képtelen vagy megdolgozni és elengedni, és majd ez tart életben, ez hatja át a mindennapjaid, a hangulatod és személyiséged legfőbb részévé válik. A másik, hogy mindez arra inspirál, hogy valami egészen mást, újat teremts magadnak, és ezért bármilyen eszközt megragadsz, bármivel hajlandó vagy szembesülni, csak hogy magad mögött hagyd a múltat. Nekem ez utóbbi a mozgatórugóm. Sok éve tartó folyamatos önismereti munkával egy a felmenőimétől merőben más életet, jövőt tudtam kialakítani magamnak, és ennek köszönhetem, hogy összességében kiegyensúlyozott, elégedett embernek mondhatom magam, hogy ma már szeretem, élvezem az életem. Különböző módszerek segítettek abban, hogy mostanra a múlt inkább csak egy történet számomra. Időnként felbukkan még egy-egy nehéz érzés, de vannak gyakorlatok, melyekkel pár perc alatt át tudom alakítani őket. Szerintem, attól, amit hozok magammal, empatikusabb, megértőbb, érzékenyebb vagyok. Mindig keresem az okokat, a jó szándékot a tettek, szavak mögött, mert tudom, hogy sokszor a viselkedésünk a régi fájdalmainkat takarja csupán. Mindegy, honnan jön az ember, ha elég lelki ereje és akarata van, bármit meg tud változtatni, legfőképp önmagát. Az a mondás, hogy az emberek nem változnak, egy badarság. Maximum nem tudják, hogyan tegyék, vagy nem akarnak. A képeim is ennek a meghaladását adják vissza. Valódi önmagunk újrafelfedezéséről szólnak.

A képeid egyre nagyobb sikert aratnak, mestere lettél az absztrakt technikának, miért pont ezt a stílust választottad?

Korábban aprólékos, részlet gazdag képeket festettem, főleg madarakat, virágokat. Visszanézve, hatalmas stressz volt számomra, hogy tökéletesnek kell lenniük, de ezt a korlátot persze én állítottam magamnak. Az önismereti út velejárója a szabadság vágyának megélése is, és ezt itt a festésben tudtam leghamarabb megtenni. Egy képemet a finishben rontottam el úgy, hogy nem tudtam már korrigálni, és dühömben a festőspatulával össze-vissza kentem a vásznat. Olyan felszabadító érzés volt, amit addig nem éreztem, és a végeredmény is annyira tetszett, hogy onnantól egy sor ilyen képet festettem. Azóta persze sokat változott a stílusom és a technikák, melyeket használok, de ez a szabadság az, amit szeretek az absztraktban és az, hogy bár mindig van bennem egy szándék, gondolat, érzés, amikor festek, és ez többnyire visszacseng a képekről, de bárki, aki ránéz, valami újat, lát bennük.