Karanténkörkép + ablak kihívás: mit éreznek és látnak kollégáink?

Kollár Dóri:  „Lehet, hogy ez a millenial nagypofájúságnak és az élettapasztalat hiányának tudható be, de hiába telt el 1-1,5 hónap mióta elkezdődött az össznépi szobafogság, még nem estem igazán kétségbe. Sokat viccelődtünk az elmúlt napokban azzal, hogy jelenleg három nap létezik csak a héten, a tegnap, a ma, és a holnap, csakhogy a mondat, ami eleinte csak egy jó poén volt, időközben hétköznapi valósággá vált. Dolgozni kell, edzeni kell (ami a huszonpár négyzetméteres albérletemben külön mutatvány), tartani a kapcsolatot a családdal és a barátokkal, és legfőképpen pedig vigyázni egymásra és magunkra, mert közben megjött a nyár, ragyog a nap, és mindenkinek az az érdeke, hogy végre kiszabaduljon a négy fal közül. Nincs már sok hátra, tartsatok ki!”

Valkai Nikoletta: „Soha nem éreztem magam annyira egyedül, mint az elmúlt időszakban. Hetedik hete bezárva egy alig 30 négyzetméteres albérletben, még erkélyem sincs. A nap legnehezebb része mindig a felébredés utáni pillanat, amikor rájövők arra, mi most a valóság, ami egy csomó tervemnek keresztbe tett. Nem így, szorongással és aggódással telve képzeltem el a már lassan nyárba forduló tavaszt. Hiányzik a beszéd. Ha nem hívnám fel napi szinten telefonon, videóchaten a családomat, a barátokat, csak a kanárimmal vitatkoznék, hogy most kicsit vegye halkabbra az éneket. Szokatlanul zajos a körülöttem lévő nagy csendben, amit az ablakom alatt elrobogó szirénázó mentőautók szoktak még megtörni. A munkában nincs két egyforma nap most sem, azt leszámítva, hogy napi 11-14 órát simán eltöltök a monitor előtt. Mi jelentheti az előrelépést most? Mi hajt ebben a fogságban? Magamban már számolom vissza a napokat. Biztos vagyok abban, kevesebb karantén-nap van már hátra, mint amennyi magunk mögött.”

Székely Sarolta: „Hogy vagyok? Jól. A körülményekhez képest. A magánnyal sose volt különösebb bajom. Talán mert egyke vagyok és 18 éves koromban kirepültem a családi fészekből, helyzeti előnyből indulok. Ráadásul a munka bőven le is foglal ahhoz, hogy nagy unalmamban ne kezdjek siránkozni. Nyilván nekem is vannak rosszabb pillanataim, de ezeknek a gondolatoknak, hangulatoknak igyekszem nem teret adni, mert azzal nem leszek előrébb. Milyenek ezek? Nos, egyre jobban hiányoznak dolgok a békeidőből. A mozgásszegény életmód miatt néha megbillen az önértékelésem. Hogy unom a „no smink-maci naci”-stílust már. Hogy alig van igazán pihentető éjszakám. Hogy hajnal 5-7 között felébredek. De ezeket félretéve is: létezik ennél sokkal rosszabb, mint, hogy amúgy nyugalomban, békében és biztonságban ki kell bekkelni néhány hét korlátozást. Nekem ez ad erőt. Meg az, hogy valójában nincs ok panaszra: mindenki, akit szeretek és fontos, jól van – egészségügyileg és anyagilag, munkaügyileg is. És az, hogy mint minden, egyszer ez is véget ér.”

Kormos Olga: „Pont a karantén idejére esett, hogy kétszer költöztünk. Először azért, mert az új lakásban a konyha épp a járvány miatt csúszott, beköltözni még nem tudtunk volna, viszont a bérelt lakást muszáj volt kiürítenünk. Mázlink volt, mert sógornőm üresen álló házában pecóztunk egy darabig, míg végre át tudtunk hurcolkodni. Ez volt a második költözés. De milyen jó, hogy mindez karantén idejére esett, így az, hogy hetekig a bőröndben található pár ruhát hordtuk, fel se tűnt. Szóval most már itt vagyunk, ahol persze miért is kíméltek volna meg minket a meglepetésektől? A wécében forró víz zubogott lehúzáskor, mert fordítva kötötték be a hideg és meleg vizet. A beépített hűtő búgása miatt kihívott szerelő a szemünkbe nézett, majd azt mondta: gyári hibás, ezért nemsokára egy hétig nem lesz hűtőnk, amíg kicserélik benne a kompresszort. Az erkélyajtó csak nálunk nem bukó-nyíló, ezért most arra várunk, hogy kicseréljék. Ja, és az IKEA hiába írja a honlapján, a nagy nehezen online megrendelt bútorokat a bejárati ajtónkig hozza, ha nem motiválja az ember kellőképpen a szállító cég megtermett embereit, letették volna a lépcsőház előtt. Arcunk sem rezdült, mikor kicsomagoláskor nem hófehér, hanem bugyikék ajtókat rejtettek a dobozok. Kicsit irigyelem azokat, akiknek némi unalom is vegyül a karanténjukba.”

Pető Fanni: „Hetek óta bezárva három kamasz fiúval és 6 állattal egy belvárosi, erkély nélküli lakásba, kocsi nélkül. Hogy vagyok? Napi 9-10 órát ülök a gép előtt. Ha éppen nem, akkor a fiúknak adok enni, 2-3 óránként közel 10000 kalóriát. Eddig sem szerettem főzni, mostanra már gyűlölök. Néha maszkban és kesztyűben lemerészkedek a boltba. Az egészségügyi séta az, hogy háromszor egy nap valamelyikünk megkerüli a háztömböt a kutyával. A karantén előtt senki sem akart sétáltatni, most valahogy ennek megnőtt az értéke. Állítólag kint tavasz van. Nemigen tudom, itt a belvárosban alig látunk fát, növényeket. Hajnalban hallom a madarakat, esténként a bagzó macskákat. Rengeteget telefonálok, ez a kapcsolattartás leginkább bevált módja számomra. Időnként a gyerekek egyike, másika kikészül a bezártságtól, igyekszem higgadtan és megértően kezelni a helyzetet. Én persze tartom magam, kérdés, hogy meddig bírom. Fegyelmezettek vagyunk, mert muszáj. Napról napra nehezebb.”

Szarvas György: „Ha a napok egyformák, márpedig mostanában nagyon azok, akkor valahogy az egyformaságon belül kell valamifajta megkülönböztethetőt, valami egyedit találni. Ez egy bejáratott, a rutinra épülő életben vélhetőleg igencsak nehéz, de ha az embernek kisgyereke van, az mindjárt egy komoly segítséget jelent. Már-már megoldást. Vegyük csak a reggeli felkelést. Ha nincs ovi, és hát pár hete nincs, a nap nem egy jópofa „gyere, vedd fel a nadrágodat” – tal indul, hanem az előző este félbehagyott Yoda mestert kell Legóból azonnal befejezni. A munka ráér, gondolja ilyenkor a gyerek (már ha gondol ilyet), a munka ráér, sóhajt az apa (már ha a reggeli kávé előtt egyáltalán van ereje sóhajtani); a napok pedig ilyen kis apró közjátékok sorozatává válnak, egyik követi a másikat, tulajdonképpen nincs is különbség karantén és szabad élet között, mert hát mi is ez utóbbi? Valójában nem egy soha véget nem érő karantén?”

Gáspár András: Egy hónap – nem hiszem, hogy vannak olyan körülmények, amelyekhez ennyi idő alatt nem lehet hozzászokni. Főleg, ha ilyen gyorsan elröppen. Kialakultak az új rutinok otthon és a munkában is – előbbi messze nem olyan eseménydús, utóbbi messze nem olyan hatékony, mint normál időkben, de elketyegünk, minden fronton. Olyannyira, hogy néha azon kapom magam, hogy akármeddig tudnám élni ezt az újfajta „kovidos” világrendet, főleg úgy, hogy a környezetemben senki sem beteg. Aztán öt (vagy inkább kettő) percen belül eszembe jut, hogy mikor találkoztam utoljára a vidéken élő szüleimmel. Eszembe jutnak a visszamondott koncertek és színdarabok, a kihagyott kiállítások és asztalfoglalások, meg az apartman, amibe végül nem költözött be egy hosszú hétvégére a baráti társaság. Hogy a fájdalmasan túlbonyolított postai ügyintézés után nem tudok beverni egy kocsmateraszon egy nyugtató sört a tomboló tavasz közepén. Hogy a töküres erdőbe nem tudok kiszökni egy nyugodt sétára, csak a karanténtörő lelkifurdalásával. Ha jobban belegondolok, nem is röppent el olyan gyorsan ez az egy hónap – akármeddig így élni? Francokat – rohadj meg, koronavírus, úgyis túlélünk, és mindjárt megint minden jó lesz.