Művészet szokatlan helyszíneken

A PLACCC Fesztiválra jellemző módon a produkciókat szokatlan helyszíneken, a budapesti utcákon, egy üres belvárosi kirakatban vagy éppen egy falmászó sportklubban láthatja a közönség.

A fesztivál Vörös Krisztián (Piros) pop-up kiállításával kezdődik.
Ő tervezte a PLACCC mind a tizenöt kiadásának arculatát, amelyek közül az idei design azért is különleges, mert „analóg módon”, azaz egy festményéből született.

A fesztivál folytatásaként jelentkezik a Re:walking The City című, négy tematikus sétát magában foglaló válogatás a népszerű, nyári fesztiválkülönkiadás, a Wa(l)king the city eseménysorozatból.
A programban Murányi Marcell bogárhoteleket telepített, melyek a feléledő város és a természet kapcsolatára utalnak. Akik nyáron lemaradtak, most pótolhatják a Bug című sétáját, amely a környezettudatosságra fókuszáló megközelítést képviseli és maradandó nyomokat kíván hagyni a városi térben. Somló Dávid Kicsengetés című sétája a köztér meditatív, egyszerre személyes és közösségi megélésére ösztönöz. A Magyar Képzőművészeti Egyetemen tanuló flamand Ine van Horen Blaha-walk című sétája a városi antropológia szemszögéből vizsgálja Budapest ambivalens terét és az azt meghatározó épületet, Juhász Gergő Kaska pedig a Make it visible című sétája során hajléktalan emberekről készít portrékat, amelyek sajátos public art alkotásokként egy ideig a helyszínen maradnak. A képzőművészt az érdekli, hogy ha egy tűzfalfestmény turistalátványossággá, a város büszkeségévé tud válni, akkor vajon azzá válhat-e egy szép hajléktalan ember és a képmása.

Különleges kísérletnek ígérkezik Vass Imre rész_munka_idő című projektje, amelynek keretében a táncművész egy üres, belvárosi üzlethelyiségben öt napon keresztül, hétfőtől péntekig, napi négy órában fog dolgozni, vagyis táncolni. Egy amerikai tanulmány szerint a 20 legmegterhelőbb fizikai munka között a táncosé az első, mert nagyobb igénybevételnek van kitéve, mint egy építőmunkás, egy tűzoltó vagy egy fitneszedző. A kirakaton át megtekinthető, élő tánc-installációnak van értéke, ám ez nem kézzelfogható és beárazható, mint egy kiló kenyéré vagy egy felépített házé. A produkció ezért olyan kérdéseket vet fel, hogy valójában kinek, hogyan és milyen mértékben térül meg a táncművész kitartó és megterhelő izommunkája, illetve ki dönti el a különböző munkák, például ennek a táncprodukciónak a társadalmi hasznosságát.