Amit nem lehet lefordítani
PRIVÁT ÜZENET
Új sorozatunkban, a PRIVÁT ÜZENETBEN, külföldön élő honfitársaink számolnak be arról, mit adott számukra a nagy váltás, az új élethelyzet. Szluha Kriszti három éve él Barcelonában a szerelme kedvéért. Új ország, új szokások, új otthon, új munka, de megtalálta a helyét. Vannak azonban olyan pillanatok, amik alapjaiban rengetik meg a harmóniát. És ezzel is meg kell küzdeni. Egy személyes vallomás következik.
Egy olyan világban költöztem el otthonról, amikor csak a repüléssel járó széndioxid-kibocsátás és a munkahelyi szabadnapok korlátozott száma tartott vissza, hogy túl gyakran látogassak haza. Emlékszem, költözésem előtt apukámmal ebédelni tartottunk, és az autóban ülve faggattam, biztos nem őrültség-e, hogy itt hagyok mindent és lelépek egy országba, ahol nem beszélem a nyelvet és fogalmam sincs, mit fogok csinálni. Ő lazán legyintett akkor, „Krisztikém, amikor úgy érzed, csak fogod magad és hazajössz, szerintem annyira nem kell aggódnod.” – mondta.
Két és fél évvel később itt ülök barcelonai albérletem kanapéján, és olvasom az e-mailt, hogy törölték az egyetlen május eleji járatot Budapestre. Nem szülinapra, nem csak úgy, meg miért is ne, hanem nyár óta először, temetésre mennék haza, hogy elbúcsúzzak a nagymamámtól, hogy elhiggyem, hogy nincs, mert a távolból mintha csak a fele lenne igaz annak, ami otthon történik.
Tegnap este vettem a jegyet, amit ma töröltek, hetekig maradnék otthon, azt érzem, idő kell, pakolnom kell, ki kell költöznöm Barcelonából Barcelonába újra, és azt csak Budapesten keresztül lehet. Azon morfondírozok, hogy egyszer nem elég eljönni otthonról, újra és újra meg kell hozni a döntést, hogy nem költözök vissza. Hogy valami még otthon maradt, a részem, ami nem fordítható le sem angolra, sem spanyolra, a Városmajor utca, a nagymamám parté cédulája.
Itt ülök a kanapén, olvasom az e-mailt, és azon tűnődöm, hogy sosem voltak még ilyen messze. Hogy ez a kétezer kilométer – a Costa Brava meg a Cote d’Azur mentén, az Alpok meg a Garda-tó felett, elhagyva Velencét, Triesztet és Grazot, tényleg olyan hosszú, mint ahogyan hangzik. Nyomozni kezdek. Húsz oldal nyitva a böngészőben, olvasok, kérdezősködöm, Amszterdamban átszálláskor is kell teszt, Párizsban nem egyértelmű, Németországban attól függ.
Felmegyek a teraszra. Nézem a távolban lévő hegyeket, látni az 500 méter magas Tibidabot, kivehető a tetején álló templom sziluettje. Nem gondolkozom, csak tudom, töröljenek bármilyen járatot, csináltassanak velem bármennyi tesztet, hazamegyek. Mert van úgy, hogy vissza kell menni az emlékekért, és el kell őket magunkkal hozni. Hogy sose tűnjön olyan távolinak az Alpok, a Costa Brava meg a Duna-part.
Ezt is olvasd el Szluha Krisztitől!
Hozzászólás zárolva.