„Minden krízisből pozitívan lehet kijönni”- Erős Antónia a változásról

Erős Antónia több mint húsz éve vezeti az egyik vezető kereskedelmi csatorna hírműsorát, a nézők szinte családtagként tekintenek rá. Kiegyensúlyozott személyisége átjön a képernyőn, talán ez a hosszan tartó karrierjének egyik titka. Hétköznapi munkája mellett az Egy Csepp Figyelem Alapítvány alapítója és vezetője, érintettként szívügye a cukorbetegség elleni küzdelem. Kíváncsiak voltunk arra, hogyan élte meg Antónia a világjárvány okozta változást, két kamaszgyermek anyukájaként hogyan alkalmazkodott az új élet kihívásaihoz.

Ha visszaemlékszel a gyerekkorodra, mi volt az első helyzet, amikor nem az történt, amit szerettél volna? Mennyire vésődött be ez az emlék az agyadba?

Az általános iskolában nyolc éven keresztül kitűnő tanuló voltam, kivéve egy tanévet, ami az ötödik osztály volt. Alsó tagozatban a tanító nénim, akit imádtam és ő is nagyon szeretett engem, sokszor elnéző volt velem. Akkor is megadta az ötöst, amikor nem úgy teljesítettem, ahogy kellett volna. A felsős tanároknál már nem ez volt a helyzet. A biológia tanárom, Zoli bácsi, aki egyébként egy zseniális pedagógus volt, a cserebogarak fejlődése témából a feleletemre kettest adott, mert nem igazán készültem fel belőle. Arra is emlékszem, hogy meg voltam sértődve emiatt. Be kellett akkor látnom, hogy a nem tanulásnak vannak hosszútávú következményei, egy ilyen felelet után bárhogy is igyekszik az ember, nem tud ötösre javítani abban a félévben. A következő négy évre ebből megtanultam, hogy igenis alaposabban kell készülni, nem lehet csak abból megélni, amit az órákon hall az ember. Később a középiskolában elkezdtem a lazulást, mint a kamaszok általában, ez a lázadás egyik jele volt nálam is.

Az lett belőled, amit a pályaválasztáskor az érettségi idején elterveztél?

Igenis, meg nem is. Pedagógusnak készültem és meg is szereztem a tanítói diplomát. De nem kezdtem el tanítani. Időközben az egyik tanárom felhívta a figyelmemet arra, hogy a városi tévéhez riportereket, szerkesztőket keresnek. Mielőtt szeptembertől elkezdtem volna a tanítást, aláírtam egy szerződést a kaposvári városi tévéhez. Így indult el a tévés karrierem.

Mit tanultál otthon arról, hogyan kell kezelni a változást? Mennyire voltak nyitottak, vállalkozószelleműek a szüleid?

A szüleim teljesen hétköznapi, a 70-es, 80-as évekre jellemző életet éltek. Egy átlagos családot képzelj el óvónő anyukával és teherautó sofőr apukával. Soha nem voltak nagy terveik az életben, eszükbe sem jutott változtatni azon, ahogy éltek. Elégedettek voltak mindennel.

Belőled is ilyen ember lett? Te mennyire vagy képes a változásra?

Képes vagyok rá, de nem szeretem. A stabilitás nagyon fontos része az életemnek, az állandó, kiszámítható dolgokat kedvelem. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem tudok alkalmazkodni a változáshoz, sőt vannak olyan helyzetek, amikor én kezdeményezem a változást, ha érzem, lépnem kell. 25 évesen lettem cukorbeteg, ez a megelőzhetetlen és visszafordíthatatlan betegség egy olyan változást hozott az életemben, amit nem én akartam. Teljesen más életet kezdtem el élni emiatt. Azt szokták mondani, hogy minden krízisből pozitívan lehet kijönni, ha teszünk érte. Velem is ez történt. Ha azt nézzük, hogy a betegségemnek köszönhetően kellett életmódot, várost, munkahelyet váltanom, aminek az lett az eredménye, hogy húszon éve egy országos televíziós csatorna csúcsműsorát vezetem, találkoztam a férjemmel, gyerekeim születtek, ez egy nyertes történet. Nyilván abban a pillanatban, amikor megtudtam, hogy beteg vagyok, nem ezt éreztem.