Uránvárosi csibészek
Nemrég meghívást kaptam a legnagyobb közösségi oldalon egy csoportba. Ezeket a lehetőségeket én általában kihagyom, nem szeretem, amikor kéretlen üzenetekkel árasztanak el. Most azonban egy percig se’ hezitáltam. A csoport neve ugyanis azonnal a gyerekkorom iránti nosztalgiával töltött el. „Uránvárosi csibészek”. Akik közé én is tartoztam 10 éves koromig. Ahogy nézem, mások is szép emlékeket őriznek a pécsi Uránvárosról, néhány hét alatt több mint 1200 tagja lett a virtuális közösségnek. De miért is volt különleges ez a hely? A csoport egyik alapítójával, Hadobás Bélával beszélgettünk róla.
Pécs nyugati városrészében a mecseki uránbánya megnyitása és rohamos fejlesztése indokolta az 1950-es évek közepén egy új lakótelep építését. A bányaüzemekbe az egész országból toborozták a munkaerőt. A betelepülő családoknak pedig sok lakás kellett, gyorsan. Uránváros tervezése ’55-ben kezdődött, az első épületet ’56 októberében adták át. 1974 végéig 7350 lakást építettek.
Alig nyolc év alatt egy olyan komplex városrész jött létre Pécsett, amiben minden megtalálható volt. A korszerű lakásokon túl bölcsődék, óvodák, iskolák, üzletek, szolgáltatóházak. Az akkor még új paneltechnika tette lehetővé a szédületes iramot. Az Uránvárosi lakótelepeken 30 ezer ember talált új otthonra.
A városrész kuriózuma volt, – meséli Hadobás Béla, hogy a családok felnőtt tagjainak 90 százaléka egy helyen, az uránbányában és az ahhoz köthető kiszolgáló üzemekben dolgozott, tehát egy kultúrkörben éltek, egy nyelvet beszéltek. Az egykori gyerekek, nagyjából 10-14 ezren, 1960-70 között születtek. Közülük ma már sokan máshol laknak, mégis erős összetartó erő működik közöttük, ezt bizonyítja az Uránvárosi csibészek csoport népszerűsége is.
Mi tartja össze ezeket az embereket még ennyi idő elmúltával is?
Az Uránvárosi csibészek csoport története úgy indult, hogy néhány régi ismerős elkezdett sztorizgatni egymás között a gyerekkori élményekről. Felidézték, milyen volt gyereknek lenni a 60-as, 70-es években. Akkor, amikor a szülők mindegyike kötött munkaidőben, jellemzően több műszakban dolgozott. A kisebb gyerekekre a nagyobb testvér vigyázott. A történetekből kiderült, hogy nem az óvodai, iskolai események voltak elsősorban meghatározók, hanem az, ami az utcán történt.
Iskolaidőben, délután kettőkor már együtt voltunk. A városrész híres vendéglátóhelye volt az Olimpia étterem. Délidőben úgy működött, mint egy központi menza. Több száz gyerek ebédelt ott. Aztán hazadobtuk az iskolatáskánkat és mentünk le játszani. Mindenkinek egy zsinóron lógott a nyakában a lakáskulcs. A nyári szünetben pedig reggeltől estig együtt voltunk. Ha megéheztünk, felszaladtunk valamelyik lakásba, gyakran öt-hat gyerek, kentünk magunknak egy zsíros kenyeret és futottunk tovább.
Hozzászólás zárolva.