Nálunk is járt, rólunk is írt…

„Nem akartam hivatalnok lenni, se ügyvéd, se bíró, se semmiféle foglalkozású ember: csak író akartam lenni. Írtam, írtam, de egyik írásom rosszabb volt a másiknál.” A kemény önkritikát keserűen vetette papírra Móricz Zsigmond. Pályája meglehetően nehezen indult. Érettségije után mintegy 10 év telt el, amikor megjelent a Hét krajcár, amivel valósággal berobbant a magyar irodalomba. Na, de mi történt a kettő között?

Nos, mint írta: írt. Írt és mindenhová. Kis vidéki lapokba a Kisújszállás és Vidékétől a Szolnoki Zene és Moziéleten, a Rendőrön, a Brassói Hírlapon, a Lillafüredi Fürdőújságon át egészen a Zalai Közlönyig. Több mint 240 orgánumot találtam Urbán László irodalomtörténész most megjelent kötetében. A szerkesztő Móricz – úgynevezett – lappangó írásaiból egy egész könyvre valót gyűjtött össze. A cikkek soha nem kerültek kötetbe, kizárólag e kis lapokban láttak napvilágot, a nagyközönség soha nem olvashatta.

Czine Mihály irodalomtudós kiforratlannak nevezte az ebben az időszakban készült Móricz műveket. Urbán László irodalomtörténész azonban már árnyaltabban fogalmazott a minap, a Klub Rádiónak adott interjújában. Szerinte ezek az írások pont olyan újságírói alázattal, körültekintőn készültek, mint a nagy művek. Ezt persze mindenki eldöntheti magában. Csak két anyagot ajánlok figyelmükbe, figyelmetekbe.  Az egyik egy ironikus tárcanovella, A – korabeli macsós – családapa az első igazi „móriczos” munka. Egy monológ, egy hangjáték szinte az egész, amiben három sors feszül egymásnak: az apa, a feleség és a gyerek. A másik egy rendkívül szuggesztív írás, a Cigánypárbaj. A férfiak nem csupán viaskodnak egymással a leány kegyeiért. A történet rávilágít arra a móriczi világképre, amely szerint a szerelem és a halál egy tőről fakad. – És tegyem hozzá, a korabeli macsóság itt sem marad el. –

A folyton sikerre vágyó, makacsul újra- és újrakezdő írónak rá kellett jönnie arra, hogy csak olyat szabad írnia, ami felkavarja, bosszantja, érzelmileg megragadja az írót. Ugyanakkor azon is tépelődött, vajon, ugyanaz kavarja-e fel az olvasót, mint az írót? És láss csodát, az igazi újságírót szerte a világon ma is ugyanezek a kérdések gyötrik!

Móricz átélt mindent, amit megírt. Beleélte minden szereplőjének helyzetébe saját magát. Schöpflin Aladár neves műkritikus említi egyhelyütt róla, hogy a napi munkája végeztével sápadtan, feldúltan, szinte remegve lépett be az írók kávéházába. – Mi történt? – kérdezték tőle pályatársai. – Megöltem egy embert – felelte. … Igen, a saját írásában, és ez teljesen kikészítette….

A sikert meghozó Hét krajcár után Móricz az irodalmi élet középpontjába került, és ezzel bizony írói felelőssége is megnőtt. Így érkezett el a Tanácsköztársaság. Kezdetben lelkesedett érte, később azonban kiábrándult belőle, mert rájött, hogy egy gyilkos rendszerről van szó. Ám a pályatársak ezt nem felejtették el neki. Akadt olyan is, aki azt is megkérdőjelezte, hogy Móricz egyáltalán magyar e? Ő ugyanis dicsérte az akkori csehszlovák demokráciát, és abban, amit akkor mondott, igaza is volt. Móricz ugyanis üdvözölte a fejlődést, a megtisztulást, az új arcokat a politikában. Ellenfelei azonban igyekeztek lejáratni, mert egy – úgymond – a magyarokat elnyomó rendszer nézeteit karolta fel.

Pedig, amit akkor írt, annak a mai napig minden szava él és igaz. Az egyik tárcájában például arról értekezett, hogy változnak a népszokások, sok minden megszűnik, és ehhez alkalmazkodni kell. A népet át kell vezetni Európába, megkeresni nekik az utat, hogy boldogulhasson az új viszonyok között, és ebben az íróknak, a tollforgatóknak bizony óriási felelősségük van, amit egyszerűen nem rázhatnak le magukról!

„Nem akkor vagyok magyar író, a magyarság írója, ha vissza akarom kergetni őket az elhagyott útra, cifra szűrbe, a jobbágyságba -, hanem akkor, ha megértem, hogy ma mit akar, és segítségére akarok lenni ebben a magára vállalt új életben. A magyarok, úgy látszik, teljesen ki akarnak költözni Ázsiából – de akkor segítsünk nekik, hogy európai ember lehessen belőlük. Nem múzeumi magyarságot kell megőrizni ebben az életben, hanem élő magyarságot, amelyik méltó tagja legyen a világ kultúrájának.”

Ugye, mennyire élők ezek a mondatok, mennyire igazak ma is?

Hölgyeim és Uraim, kedves kis Barátaim! Végül szeretném a hajdani rékasi tanár és zsurnaliszta kolléga, Valkó tanár úr adomázó stílusát is felidézni egy kis ide tartozó történettel.

Szóval a sajtóper mint olyan, már akkor is ismert volt. Móricz írásainak első témái általában az iskoláról, illetve a köré font történetekről, személyiségekről szóltak, és bizony a jellemek még nem voltak túl cizelláltak. Egyszóval a kisújszállási történetről mindenki tudta, ki kicsoda – annak ellenre, hogy más néven szerepeltek az alkotásban.

Ezen sztori pikantériája az volt, hogy Móricz megírta: Kiss Tamás egykori vallástanárának felesége meglehetősen csapodár egy nőszemély. A derék bibliaforgató felháborodott, és feljelentéssel fenyegetőzött, bár barátai ettől igencsak óvták, mondván, hogy egy más nevű regényalakra nehéz lesz rábizonyítani a vádat.

Az ügy végére maga Móricz tett pontot, amikor találkozott a vallás bátor oktatójával – imígyen: „ne tegye azt kedves Bátyám. Így csak Kisújszálláson tudják. Ha beperel, az egész ország megtudja!”

(Elhangzott: Zagyvarékas, 2017. szeptember 29-én, délután a Móricz Zsigmond Irodalmi Társaság Zagyvarékasi Tagozatának emlékülésén.)