Grúzia ősi földjén

Egyik utamon szerencsémre eljutottam Grúzia földjére, avagy Georgiába, ahogyan a Szovjetunió felbomlása után az ország hivatalosan nevezi magát. A fővárosba, Tbiliszibe érkezésünkkor rögtön feltűntek a gyönyörű régi templomok és az oda özönlő sokaság. Nem is olyan nagy csoda ez, hiszen ez az ország volt Örményország és Etiópia mellett az első, ahol már a 4. században államvallássá tették a kereszténységet és az ország szinte teljes lakossága ma is ortodox keresztény.

Tbiliszi madártávlatból

A város dimbes-dombos vidékre épült a Kura-folyó, vagy más néven MtkVari (tényleg így írják!) két partján. Az egyik oldalon egy nagy erődítmény uralja a hegytetőt, ahonnan mesés kilátás nyílik a vidékre. Az egész város a lábunk előtt hevert, megcsodálhattuk, ahogy az ultra modern építészeti stílus keveredik a régmúlt emlékeivel.
A hegy csúcsán egy hatalmas női szobor áll, ami a grúz anyát szimbolizálja. Az ország alapításának 1500. évfordulójára emelték. Egy nagy, lapos ivóedényben bort tart az egyik kezében és egy kardot a másikban. Egyiket a barátnak, másikat az ellenségnek kínálja.

A grúzok nagyon büszkék a legendára, hogy ők találták fel a bort. Hogy ez igaz-e, nem tudom, de valóban a grúzok ősidőktől fogva készítenek nagyon finom borokat. A bor szó több nyelvben valószínűleg a grúz ghvino-ból ered. A mai napig hagyományos módon készítik a bort, pont úgy, mint több ezer évvel ezelőtt. A kipréselt szőlőlevet méhviasszal lepecsételt nagy cserép korsókban, kvevrikben a földbe ássák és ott érlelik. Mi is megkóstoltuk, bevallom, nekem nem ízlett annyira, mert volt egy sajátságos mellékíze.

Szállodánk a város fő utcáján volt található, nem messze a Nemzeti Múzeumtól. Este oda voltunk hivatalosak. Az igazgató tartott nekünk egy előadást a múzeum kincseiről. Valóban hihetetlenül gazdag leleteket néztünk meg egy szuper modern kialakítású teremben. Több ezeréves, csodásan megmunkált arany kincseket, amelyek a legendás Kolkhiszból származtak, ahol az aranygyapjút remélték megtalálni a görög mitológiából jólismert argonauták.

Barangolás a belvárosban

A várost másnap fedeztük fel, és egyértelműen azonnal beleszerettünk. A sokféle építészeti stílus – a neoklasszikustól, a bizáncin át a szecesszióig – a szovjet hatalom idején épült sztálinista épületekkel keveredett. Az óváros festői sétáló utcái elbűvölőek, köztük egy kis tér található, az imbolygó óratoronnyal, ami telis-tele van kerámia figurákkal, színes csempékkel és az egész olyan, mintha most akarna összedőlni. Aranyos kis házak sorakoznak egymás mellett, szőnyeg boltokkal, éttermekkel, kávézókkal. A finom borokat kis borpatikák kínálják a szomjas vendégnek. Innen nem messze megtaláltuk a város legrégibb templomát is, a kis Anchiskhati bazilikát a 6. századból. Majd tovább sétálva eljutottunk az ultra modern, csupa fém és üveg Béke-hídhoz. Ennek a tövében kóstoltuk először a helyi specialitást, a csurcselát, ami nem más, mint egy dióból és liszttel kevert szőlőléből készült édesség. A diót felfűzik egy madzagra, azt mártogatják a lébe és felfüggesztve megszárítják. Ott lógtak le az árusbódé tetejéről, először el nem tudtuk képzelni mik lehetnek, majd megkóstoltuk őket. Annyira ízlett, hogy azonnal több különböző ízesítésűt is kipróbáltunk.
Sétánk közben egyszer csak megpillantottunk egy érdekes, régi, sok kupolás épületet. Ez volt a kénes vizű gyógyfürdő, ahová a helyiek rendszeresen eljárnak fáradt testüket áztatni a gyógyhatású meleg vízben, illetve pletykálkodni, barátokkal találkozni. Tbiliszi a nevét is a meleg vizű forrásairól kapta.