„Már tizenöt gyerekem van, de még szeretnék szülni párat!”
Pár hónapja láttam egy dokumentumfilmet, amely egy brit családról szólt. A házaspárnak – úgy emlékszem – legalább tizenöt gyermeke volt, az anyuka unokája egyidős volt legkisebbik fiával. A fura helyzetet nem a véletlen hozta: az átlagos fizetésből élő szülők elhatározták, tíz-tizenöt utódnál nem adják alább.
Ahogy peregtek a filmkockák a szemem előtt, szinte el sem tudtam hinni, hogy vannak ilyen családok. Persze tudom, hogy Ázsiában (már ahol nem viszik kötelező abortuszra a nőket a második terhesség alkalmával) és Afrika bizonyos területein is a nagy családot szokták meg, nem pedig az európai maximum egy-két gyerekes modellt. Na de Nagy-Britanniában? Számomra meglepő volt.
Leginkább az, hogy nem tudtam elképzelni, miből is élnek ők. Mert ugyan a fiatalabbak örökölhetik az idősebbektől a ruhákat, játékszereket, tankönyveket, de egy idő után minden elkopik, szétszakad, és akkor újakat kell venni. Ráadásul a családfenntartó az apuka volt, ő dolgozott egyedül.
Ám nem úgy tűnt, hogy komolyabb problémát okozna számukra a megélhetés, bár bevallották, akadnak nehézségek. Mint például a nyaralás. Gondoljunk csak bele, olyan, mintha egy osztálykirándulást szerveznénk meg, azzal a különbséggel, hogy mindegyik „diák” a miénk. Vagyis mi fizetünk mindent. Bele se merek gondolni, vajon mennyibe kerülhet ez.
A riporter őszinte érdeklődéssel kérdezte meg tőlük, miért vállaltak ennyi csöppséget? A nő helyett a gyerekei válaszoltak: mert anya képtelen lenne élni anélkül, hogy legalább két-három apróság ne mocorogjon körülötte. És persze, valahol megértem, hiszen tudományosan bizonyított tény, hogy a babaforma úgy vonzza magához az embert, mint a mágnes. Nem véletlenül szeretjük nézni a kiskori fényképeket.
De vajon milyen lehet a gyerekek élete? Nem érzik úgy, mintha valamiféle kollégiumban nevelkednének? A nagyobbak úgy nyilatkoztak, hogy szeretik a testvéreiket, bár tény, hogy szinte soha nem lehetnek egyedül, soha nem is vágyakozhattak külön szobára, soha nem maradhattak otthon kettesben a barátjukkal, barátnőjükkel. És ha visszagondolunk azokra a feszengő, változó kamaszévekre, ez nagy baj.
Nem csoda, hogy mindannyian azt mondták, ők nem szeretnének annyi gyereket, mint az anyjuk, volt, aki egyet sem tervezett. Nevetve tették hozzá: egy bababolond éppen elég egy családban!
Hozzászólás zárolva.