A kezdeti sűrű E-t, az EU (ugye, milyen aktuális!) majd az EŐ követte, ami egészen HŐ-ig illetve az elképesztően összetett HEŐ-ig fejlődött. Ezt hallgattuk hosszú hónapokon át, és azt hittük már sosem lesz másképp…amikor is egy alkalommal, nadrágszáramra fölkapaszkodván, kristálytisztán artikulálva így szólott: MAMA. Na elképzelhető, milyen érzések rohanták meg elismerésre szomjazó, amúgy is kissé szentimentális anyai szívemet.
Sajnos sokáig nem lubickolhattam dicsfénytől övezve a boldogságban, egy-két napon belül ugyanis hasonló megtiszteltetés érte az etetőszéket, a dohányzóasztalt, a szobabiciklit majd a porszívót. Azóta is azon töröm a fejem, vajon mi lehet a közös bennünk, illetve ők vajon mit tettek a kis uraságért, amivel elnyerték kitüntető figyelmét. Na jó, az etetőszéket még úgy-ahogy értem, meg aztán ott a porszívó, a nagy kedvenc – na de a többiek!?
Persze nem ez az egyetlen dolog, amit nem értek. Nem tudom megfejteni például, miért kell mindent újra meg újra teljes erőből megcsapkodni (bútorokat, parkettát, falat, tükröt, csempét) – illetve, ha kézbe vehető földhöz csapkodni (felsorolni is hosszú lenne, mi mindent). A legnagyobb élvezetet az okozza, aminek a csapkodása a legeslegfülsértőbb hangot okozza (pl. fémdoboz). A csapkodás egyébként a vérében van: amióta elindult négykézláb mind a mai napig kezeit jó magasra lendítve, a padlót csapkodva halad. Ha mi csináljuk ugyanezt (az apjával), azon hangosan kacarászik.
Egyébiránt az apjának is kijut a jóból: kicsi fia teljes extázisba kerül esténként, amikor nyílik a kapu és begördül a ház mellé az ezüst autó. Sikongat, hangosan heő-zik és az előszoba felé veszi az irányt. Az apja belép az ajtón, megszabadul a holmijától hogy kisfia felé nyújthassa kezeit, aki négykézláb rohan felé – majd a finisben megtorpan, és rajongva üdvözli a fölre letett fekete táskát. Ki érti ezt?
Hozzászólás zárolva.