Babafronton „a nemzetközi helyzet fokozódik”
Bennünket is utolért minden szülő és – nyilván baba – rémálma, a hasfájás fantomja. Eleddig bőgésmentes üzemmódban működő kisbabánk elővette legszívszaggatóbb bömbölését, mi pedig össze-vissza futkosva próbálkoztunk a legkülönbözőbb módokon csillapítani kínjait.
Rémes érzés, ha az ember nem tud segíteni, de még ennél is nyomasztóbb a tuti-módszer áradat, amit kéretlen prókátorként, ismerős és ismeretlen ránk próbált erőltetni. („Kedvencem” a „hadd sírjon, attól erősödik a tüdeje”. Sírjon, aki mondja.) Természetesen nem adtuk fel a harcot – és mintha ritkulnának az amúgy sem túl gyakori görcsök…
Lelkiismeretes anyához híven lesem gyermekem minden megnyilvánulását, vajon fejlődése a szakemberek által felállított sémák szerint alakul-e. A minap büszkén konstatáltam, hogy kisfiam – Edison után szabadon – felfedezte a villanykörtét. Olyan megbabonázva nézi a világítótesteket, mintha az új évezred energiaválságának megoldásán törné a fejét… Egyébként az okos nézésben ki is merül minden tudománya – de abban utolérhetetlen!
Tél ide vagy oda – a gyereknek friss levegőre van szüksége! Ezért aztán doktor nénink instrukciói szerint elkezdtem a levegőhöz szoktatást. Babaurat jól beöltöztetve 5 perces szellőztetéssel kezdtem, majd amikor már 20 percnél tartottunk, a férjem megjegyezte: talán ahelyett, hogy kihűteném az egész lakást, kivihetném a babát a teraszra. (Heuréka, milyen jól jön az embernek egy férj!) Pár nap múlva eljött a babakocsi üzembe helyezésének ideje.
Kész szerencse, hogy „előző életemben” munkám részét képezte a rendezvény-szervezés, mert a babával való rövid séta megszervezésénél minden tudásomat latba kellett vetnem. Előkészíteni a babakocsit, baba-táskát, saját táskát, mobilt, kulcsot, bébi overallját, takaróját, pelust – közben esik a hó a kocsira, gyermek kimelegszik, anyjáról szakad a víz és mire mindketten kint vagyunk, következnek a bent felejtett dolgok…
Azóta minden nap sétakocsikázunk, amivel valószínűleg elnyertem a kerület legdilisebb kismamája címet a környékbeliek szemében. Amint ugyanis a hóbuckák közül kiverekedve magunkat, végre sima talajt fog a babakocsi, kisfiam rögtön fölébred és csalódottan néz. Mivel véletlenül sem szeretném, hogy a nagy hidegben elbömbizze magát, inkább kinézem a legmagasabb havat és abban taszajtgatom az ellenállást tanúsító babakocsit hétrét görnyedve, a megfelelő rázkódást elérendő. Hálából Őbabasága lehunyt szemmel relaxál, és a kátyúkra valamint járdaszegélyekre kisimuló, angyali vonásokkal felel… Megéri!
Hozzászólás zárolva.