„Annyira fáj, hogy legszívesebben üvöltenék…!”

Kerestem az okokat, a hibákat, a megoldást, de csak körbe-körbe jártak a gondolataim, és nem jutottam egyről a kettőre. Most már tudom, hogy én engedtem be a „gonoszt” lelkembe és itt az idő, hogy kiűzzem. Hiszen, oly meggyőző Seneca…    –én is mint minden ember, a boldogságra születtem.

Kivettem egy-két idézetet a könyvből, hogy másokon is segítsek:

„Bár tudom, a bánkódás keserű percei éppoly múlékonyak, mint az öröm fénylő szikrái – mégis nehéz a fájdalmat csillapítani, s a bánatot lecsöndesíteni. Ezért hát nem foszthatlak meg a könnyeidtől – minden cseppje a tiéd -, ahogy nem rabolhatom el az érzelmeidet sem, hiszen keserves munkával szerezted meg, és ültetted őket a szívedbe, mint az életed gazdag tapasztalatait. Ha eljön az idő könnyeid maguktól felszáradnak, akárcsak az esőcseppek az utcakövéről.”

„Kinek a könnyeit sírod ki magadból, amikor szomorúságod könnyebbíted? Egyetlen emberét? A világét? Mindenkiét? Velük együtt esküdtél a néma fájdalomra? – A bánat néma, nincs hangja, ha mégis hangot adnál neki, ordítanál, üvöltenél, nem pedig könnyeket hullatnál a magányos éjszakában. Bajait mindenki belül hordja, és te azt kívánod, tanúja legyen fájdalmadnak, hogy aki feléd jár, megtudja, mennyire búsulsz? – a csillagok szomorkodnak és nem értik mi történt veled.

Elvesztettél valakit, megcsalt, becsapott hű embered, netán gonoszul bánt veled a sors? – Megnyugtatlak, senkit sem vesztettél el, mivel sosem volt a tiéd, akiről úgy hitted, elveszítheted; és senkit nem szedett rá saját magadon kívül – mert becsapni magát egyes-egyedül csak az ember tudja.

Megbántottak talán? – csupán te bántottad magad azzal, hogy megbántódtál. Haragszol valakire? – bizony semmi okod erre, mert aki ellen haragot táplálsz a szívedben, az éppen magad vagy, hiszen te nyitottál ajtót a gonoszságnak.”

Tehát ha valaminek vége szakad, elmúlnak az érzések, és ha dühös vagy, nyugodtan sírjál! Add ki magadból a fájdalmat, és tanulj belőle, mert csak így válhat belőled igazi érző ember…!”