Az integrált és a dezintegrált személyiség
Mottó: Senki sem gyömöszölhető bele egyetlen tipológiai dobozba, de mindenki egy ilyen dobozból lóg ki.
A német tipológus: E. Jaensch csak a központi idegrendszeri működésekre koncentrált, közel száz éve, amikor kísérleteket végzett a személyiség típusbeli sajátosságainak megállapítására. Három nagy területre: az érzékelésre, az emlékezetre és a gondolkodásra összpontosított e kísérletek során. Az eredményeket értékelve arra a következtetésre jutott, hogy az emberek – ilyen szempontból – két nagy csoportba sorolhatók.
Az első csoport tagjait – a három fenti lelki jelenséggel kapcsolatban – egységes, összehangolt működés jellemzi, ezért integrált (a továbbiakban i) típusúaknak nevezte őket. A másik csoport tagjaira a vizsgált lelki jelenségeket illetően az egymástól elszigetelt működés volt a jellemző, ők ezért dezintegrált (a továbbiakban di) típusúaknak minősültek.
Mindkét csoportban találhatók voltak olyan személyek, akikre a vizsgált működés-forma alig vagy éppenséggel nagyon jellemző volt – de mindenkiről meg lehetett állapítani, hogy inkább i vagy inkább di típusú.
Ha már az „inkább”-oknál tartunk, sietve megjegyzem, hogy az i-di személyiség-dimenzió inkább tanult – tehát nem egy Isten-csapás, ami élete végéig elkíséri az embert, hanem módosítható, fejleszthető, akár az ellentétébe is átfordítható önismereti és személyiség-fejlesztő kurzusokon.
Inkább tanult tehát ez a dimenzió. Van azonban egy olyan „próba”, egy mini teszt, ami segít megállapítani, hogy ki melyik csoportba tartozik, ez pedig az eidetikus kép.
Vannak olyan személyek – köztük nagy számmal gyerekek -, akik, ha jól megnéznek egy képet, utána olyan részletesen el tudják képzelni azt maguk elé, s közben olyan aprólékosan be tudnak számolni a „látottakról”, mintha ténylegesen látnák még magát a képet. Könnyű észre venni, hogy az eidetikus kép az érzékeléssel és az emlékezettel is kapcsolatban áll. Kísérletek azt is bizonyítják, hogy a gondolkodással is, ugyanis, ha arra kérik a vizsgálati személyeket, hogy gondolatban vetítsék a korábban megfigyelt tárgy, stb. elképzelt képét egy szürke képernyőre, úgy viselkednek, mintha tényleg látnák még az eredeti képet, és a legapróbb részletekbe menően be tudnak számolni róla. (Ha gyerekekkel végzik a kísérletet, némelyikük úgy nyúl a képernyő felé, mintha meg akarná és meg is tudná fogni az ott lévő /nem pedig látható!/ tárgyat /nem pedig képet!/; lásd: Woodvorth-Schlossberg: Kísérleti pszichológia, Akadémiai Kiadó, Bp. 1966., 877. /!/ oldal.)
Hozzászólás zárolva.