A nő és a karrier: A „munkaológia” II.rész

„Nincs alku – én hadd legyek boldog!

    Másként akárki meggyaláz

    s megjelölnek pirosló foltok,

    elissza nedveim a láz.”

                           (József Attila)

Az ember társas lény. Ez a régi és igaz megállapítás az egyik alapja annak, amiért az ember hajlandó rengeteg mindent megtenni, alakulni, változni. Fejlődni, alakulni jó és rossz szokásokat felvenni. A tartozás érzése (érzelmileg is tartozni valakihez, valamihez: kathexis igény) nagy hajtóerő. Az emberben szunnyadó – a nőkben különösen jelenlévő – mi-igény és mi-élmény, az összetartozási szükséglet érdekében sokan és sokszor önmaguk egészséges vágyairól is hajlamosak eltávolodni, lemondani.

Ráadásul a jól befejezett munka önmagában is jutalom érzését jelenti. Zeigarnik-effektusnak hívják azt a jelenséget, amikor, ha külső hatásra megszakítják a munkafolyamatot, akkor az emberek többsége spontán, minden külső jutalom nélkül, mihelyt alkalma van rá (viszonylag rövid időhatáron belül) igyekszik befejezni azt.

 Mindezek alapján joggal vetődik fel a kérdés, hogy a külső és belső harmónia megteremtése talán nehezebb, mint a valamihez való felzárkózás és integrálódás? Jelen témánk szempontjából a munkaológia „csapdájába” történő „besétálás”?

A munkaológia kialakulásának lélektani háttere

A munkaológia kialkulásának első lépése egy sajátos szorongás fellépése. Az illető szorong attól is, hogy nem tud a csapat megbecsült tagja lenni. Kiesik a csapatból. A szorongás másik arca az, hogy fél, majd szinte folyamatossá válik a rettegés attól, hogyha nem „tökéletes” a teljesítmény, akkor nincs elismerés (szeretet). Önmaga „megjutalmazására” nem, vagy alig képes. Egyre inkább a jutalom keresése, „hajszolása” válik a lelki hajtóerő központi kérdésévé. A teljesítmény mértékegysége egyre inkább a tökéletességben jut kifejezésre napjainkban. Tévedni, mulasztani „főbenjáró” bűn, a megbízhatatlanság szinonimája, holott… Holott mindenki, a józan eszével tudja, hogy nem vagyunk automatizált gépek, hogy nincs tökéletesség, csak tudás, igyekezet, szorgalom, mely egy élet során fejleszthető. Azt is tudjuk, hogy munkánk során rászorultak vagyunk a másikra, hogy teljesítményünk nemcsak mi magunkat, hanem munkafolyamat részeként értelmeződik. És mégis, sokunkat hajt a tökéletesség igézete. Nehezen tudunk ellenállni annak, hogy bebizonyítsuk önmagunk és mások számára, hogy tökéletesek és pótolhatatlanok vagyunk. Ebben a nagy-nagy igyekezetben lassacskán mi magunk őrlődünk fel, veszítjük el színeinket, értékeinket.