A nő és a karrier: A felnőttség, a megmérettetés IV. rész
Sokunkban feltevődik a „nagy” kérés, hogy mi is igazán a felnőttség, az érett, „teljes élet” kritériuma: Az önálló egzisztencia? A szenvedélyes hévvel eltöltő hivatás és hivatástudat? A szakmai sikerek és érvényesülés?
A sikeres életvezetés, a jó kapcsolat? A családalapítás és gyermekszülés, nevelés? A munka és a családi élet – a nő számára sok esetben külön, külön is egész embert kívánó – harmonikus egyeztetése?
A kérdések sora szinte a végtelenig folytatható, viszont egyértelmű felelet nyílván nem, vagy csak megközelíthetően adható. Valóságban nem lehet az embereket uniformizálni – minden ember egyedi, megismételhetetlen példány. Éppen ezért a kérdés bár értelmes, a válasz eléggé értelmetlen, ugyanis túl általános és megfoghatatlan. Mindenkinek fel kell lelnie életében a megfelelő, saját életére és lényére alkalmas feleletet: mitől érzem kielégítőnek és elégedettnek magamat és életemet. Ehhez viszont nagy szabadságfokra és bátorságra van szükség.
A belső és a külső szabadság
A belső szabadság egy kicsit más, mint a külső szabadság. A belső szabadság az önismeret alapján meghozott döntések sorozata. A belső szabadság jelenti a változom, változtatok, módosítok életutat, karriert, kapcsolatokat, egyszóval szokásokat. A külső szabadság annak a döntési szabadságnak, mely az egyénben feszül a jogi, tárgyi környezetét teremetheti meg csupán.
Sok-sok ember nehezen tudja a két szabadságot megkülönböztetni önmaga viszonylatában. Különösen a nők hajlamosak arra, hogy nem eléggé érett belső szabadságfok mellett, a belső akadályokat külső akadályokkal (elégtelen szabadságfok biztosítása) magyarázzák. (Pl. Nincs olyan kapcsolatom, ahol megengedhetném magamnak, hogy gyermeket vállaljak, holott lehetséges, hogy eleve úgy választ, mintha csak átmeneti, szórakozást keresne. Nem mer színt vallani. Meglévő stabil kapcsolatban is halasztja az anya-szerep betöltését, avval magyarázva, hogy munkakarrier szempontjából nem jött még el az ideje, holott meg tudná beszélni a főnökséggel a lehetőségeket. Stb.)
Vállalni önmagunkat, az egyeztetés „művészete”
Első ránézésre nem is lenne nehéz elvállalni, hogy mi magunk azok vagyunk, akik. Tele vágyakkal, törekvésekkel, szándékokkal. A baj csak az, hogy meg kellene tanulni – úgy a felnőtt kor tájára -, hogy mindaz, ami hajt bennünket, nem a külvilág támogatásával, de nem is a külvilág ellenére kellene megvalósítani.
Hozzászólás zárolva.