Londonban ő az első magyar színész, aki nyert:- Csányi Sándor

Kezdjük a cseheknél. Pontosabban Gogolnál.

Bírom. Pedig még nem játszottam. De jó, amit kitalált. Kicsit abszurd, kicsit fekete…

… mármint a humora.

Igen.

És Guy?

A Richie gyerek? Őt is nagyon bírom. Meg azt a nyelvet, amelyet Tarantino képvisel, ő meg a maga módján továbbviszi, némi utánérzéssel.

És Csányi? Őt bírja?

Magamat? Egyre jobban.

Gondolom, főleg most, a londoni díj után.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem hatja meg az embert. Persze hogy jó érzés. Elképesztően jó.

Ebből az alkalomból meg is ajándékozhatta magát.

Ha nagy öröm ér, azt szoktam csinálni, hogy lefotózom magam.

A tett színhelyén?

Igen, méghozzá vigyorgó képpel. És írok a fiamnak, Misinek egy levelet, olyan naplószerű valamit, hogy „most kaptam ezt a díjat, és így nézek ki emiatt”.

És hogyan nézett ki Londonban?

Zavarban voltam. Odamentem Magyarországról egy elképesztően nagy városba, ahol rengetegen vannak, és azt sem tudják, ki vagyok. Hirtelen egész picire összementem.

Pedig most kellett volna nagynak látszania.

Velem ez mindig így van. Egy premier után is. Elképzelem, milyen jó lesz, ha sikerül az előadás, és a végén mindenki a vállamat veregeti, aztán hirtelen olyan magányosnak érzem magam, olyan kiüresedettnek. Tényleg nem akarok álszerénykedni, mert nagyon-nagyon örülök ennek a londoni díjnak, de én magam is meglepődtem azon, hogy kimentem és minden az ellenkezőjébe csapott át. Picinek és lényegtelennek éreztem magam.

Tehát jobb volt itthon, a fürdőkádban?

Teljesen irreális volt a helyzet. Fürödtünk Misivel, és épp arra tanítottam, hogyan kell kiköpni a fogkefét úgy, hogy csússzon a vízen.