Jirí Menzel: Gondolkodom…, mit is nem szeretek…?

Ha Budapest, akkor bableves. Akár naponta. Sok kolbásszal és még több füstölt hússal. (Csak Olinka meg ne tudja!) Sört nem iszik. A vörösbort szereti. (Olinka által, szabadon.) Koltai Róberttel és Dés Lászlóval ebédeltünk egyszer az Andrássy úton. A Világszámról beszélgettünk, a forgatókönyv sokadik változatáról. Jirí Menzel akkor ivott először Tréflit. Azóta mindenütt ezt kéri.

Ha valahol másutt van a világban, nem Budapesten, mire kap gusztust a leggyakrabban?

Mindig, mindenütt ugyanarra. De most nem mondom meg, mert itt ül Olinka.

Játsszuk azt, hogy nem hallja.

Csak mondjad, ne zavartasd magad! – biztatja Olinka, akit hosszúra nyúlt agglegényéletét feladva tavaly ősszel Bangkokban vett feleségül. – Engem is érdekel.

– Széplányokra! Olyanokra, mint te!

De ilyen csak egy van. Azért kereste több mint hatvan évig…

Igen. Megvártam, míg megszületik és felnő, s mivel ügyesen csináltam, hagyta, hogy elcsábítsam. No, de ami az étvágyamat illeti… komolyra fordítva a szót: amíg nem vagyok éhes, ételről velem beszélni sem lehet. Viszont abban a pillanatban, ahogy jelez az agyam, azonnal enni akarok. Igazából a finom leveseket szeretem. Prágában a gulyást, sok hússal. Olinka, persze, nem láthatja, mert ő az egészséges táplálkozás híve. Én meg csak szeretnék az lenni, de nem mindig megy.

– Te mondtad tegnap is, hogy fogyni szeretnél. Én a te érdekedben óvlak – szól közbe Olinka. – Reggel is hány tojással kérted a ham and eggset? Háromból!

– Te meg csak kettőből engedted!

– És elég volt?

– Elég kellett, hogy legyen – feleli finoman odabökve. – Ebben egyébként tényleg igaza van Olinkának – folytatja egészen más hangon. – Ha ízlik valami, biztosan degeszre tömöm magam. Nem bírok időben leállni. Kapcsolatunk első hónapjaiban a tévé előtt is mindig így végeztem. Teli hassal.