A hosszútávfutó magányossága
Szentgyörgyi Katalin ötszörös Európa-bajnok hosszútávfutó. Ő a profi. Fiatalon, egyetemistaként mégis úgy döntött három hónappal ezelőtt, hogy abbahagyja a versenysportot.
Egy ideális világban minden távirányító rögtön a kezed ügyébe kerül, ideális világ viszont nincs, éjszakai futás viszont annál inkább volt…
Igen, ott voltam a versenyen és először fordult velem elő, hogy én fizettem azért, hogy futhassak, és nem nekem fizettek…
Furcsa érzés volt, ugye?
Jó érzés volt nem úgy odamenni, hogy győzni és teljesíteni kell, hanem szórakozásból rajthoz állni. Egy városnézés volt, ahogy a kivilágított Budapest mellett kényelmes tempóban végigfutottam a 6,5 km-es távot.
Milyen érzés már nem versenyszerűen sportolni?
Különös, mert a versenysport arról szól, hogy fizikailag az ember egész nap maximális teljesítményt nyújt. Ez sokszor nem esik jól. Kimondottan szenvedés is van a versenysportban, sőt! Ezért furcsa most, ha elmegyek sportolni, hogy nem kell magamból 110%-ot adnom, csak a sport jóleső részére koncentrálhatok és élvezhetem a mozgást.
Rengetegen voltunk ezen az éjszakai versenyen, megdöbbentem, mennyire népszerű a futás, de Európában most az a tendencia, hogy egyre többen és többen futnak.
A bajnok mikor kezdi a sportot?
13 évesen kezdtem el futni, véletlenül, és annyira megtetszett, olyan hamar jöttek a sikerek, hogy maradtam.
Hogy kezd az ember véletlenül futni?
Azt ajánlották, hogy mozogjak többet. A futás volt az egyik választási lehetőségem, a másik az úszás lett volna, de utálom a hideg vizet, ezért adott volt, melyik marad…
Szeretném, ha mesélnél azokról a kemény évekről, amelyek az úszásmentes szárazfutás után jöttek, 13 évesen!
A gyötrelmes nem volt mindig igaz, bár kétségkívül szükséges az eredményhez, hogy az ember szenvedjen. Az elején csak vicces dolog volt futni, amolyan csodabogárként tartottak számon az ismerőseim, hiszen (valljuk be) nem ez a legnépszerűbb sportág.
Később a nemzetközi porondra való kijutás volt a cél, itt már tényleg kemény lett a történet.
De hol van az átmenet a kötelező háztömbfutás és a nemzetközi porond között?
A diáksporttal kezdődik minden, az általános iskolák közötti különböző versenyekkel.
Diákolimpia versenysorozat – általában innen indulnak el a későbbi feltörekvő fiatalok, majd
ez az út az Atlétikai Szövetség által kinevezett válogatott keretbe vezet, ahol a kiemelten kezelt sportolók bekerülnek egy csapatba, és ettől kezdve az Atlétikai Szövetség mondja meg, hogy ki milyen versenyre mehet. Utána már magától történik minden, hiszen minél jobb eredményeket ér el valaki, annál jobb versenyekre tud bekerülni a korosztályos megmérettetések során.
Hány éves korodban lettél először Európa-bajnok?
Tizennyolc.
Mennyit futottál egy nap?
Az attól függ, hogy milyen időszakban voltam. Egy alapozási időszakban lényegesen több kilométert kellett legyűrni, ezért a felkészülési periódusban 25-30 km is összejött.
Három hónapja nem vagy versenysportoló. Miért hagytad abba?
Sok minden összeért az elmúlt két évben, több komoly sérülés is, többek között egy achilles ínszakadás, ami önmagában még nem probléma, de másfél év kellett a gyógyuláshoz, és ez a másfél év rengeteg energiát vett ki belőlem. Már nem voltam motivált és nem hittem magamban, a kettő nélkül pedig nem működik az élsport.
Ezek a sérülések mennyire jellemzőek egy profi sportoló életében?
Nagyon. Az élsport sokszor túlmegy a megszokott kereteken. Ami máshol normális lenne, az itt kevés, hiszen folyamatosan egy borotvaélen táncolunk, mert ahhoz hogy sikereket érj el, a lehető legtöbbet kell edzened! Az ember néha átesik a ló túloldalára, viszont ha nem edz annyit, amennyi a lehető legtöbb, nem is lesz sikeres.
Régóta tűnik úgy nekem, hogy a versenysport már nem az egészségről szól, hanem arról, hogy gépek lettetek, akik eredményeket hoznak, és minden eredményt felül kell írni.
Néztem az olimpiát. Ott állt a lány, a nő, aki 125 kilót nyomott ki, megpaskolta az edzője. Aztán négy év múlva jön egy másik lány egy másik edzővel, aki majd többet fog…
Megéri?
A sportban egyre több pénz van. A pénzhez pedig teljesítmények kellenek. Mindenkinek ez a fontos. A sportolónak, a támogatónak, a versenyszervezőnek, mindenkinek a legjobb teljesítményt kell elérni. Ebből adódik, hogy iszonyú nyomás nehezedik a sportolókra, hogy állandóan túlteljesítsék a normát.
Tehát, miért is hagytad abba?
Az ínszakadás után, amikor már jól mentek az edzések és másfél év után visszakerültem arra a szintre, ahol a sérülés előtt voltam, közeledett az olimpia és szintet kellett teljesíteni.
Közben ülőideg-gyulladásom lett, és nem tudtam vele elkezdeni a pályaedzéseket, így kicsúsztam a szintteljesítő időszakból.
Most hogy érzed magad? Tűkön ülsz, mert valami hiányzik az életedből, vagy megpihensz végre?
Inkább ez utóbbi. Az egész életem arról szólt eddig, hogy reggel, este futás, most pedig élvezem a pihenést.
És mi lesz ezután?
Nyitott szemmel járok a világban.
Futsz még?
Keveset. (Nevet.) Az elmúlt években mozogtam annyit, hogy akár egy életre is elég lenne, ezért most élvezem a lazítást.
Ez elég nagy váltás, majdnem két szélsőség, hiszen eddig mindent megtettél és megfeszítetted magad, most pihensz, ami jogos, én akár több évet is adnék belőle…
Tudom. Az aranyközépút (lenne) a jó, mindenkinek. Sport és mozgás nélkül elképzelhetetlennek tartom az életet, de a profi sportolás, az egy külön kategória…
Molnár Eszter ‘Egoni’
Hozzászólás zárolva.