Remények, lilák, Isten véletek

 Ilyenkor két lehetőség kínálkozik a beavatandó számára. Az egyik, hogy kézzel-lábbal elkezd kapálódzni, minden erejét megfeszíti, esetleg segítségért kiabál, egyszóval nem adja meg magát, reménykedik, hogy ki tud szabadulni az örvény halálosnak tűnő öleléséből. Az ilyen próbálkozások többnyire fulladással végződnek. Az örvény erősebb, a levegő pedig elfogy a víz mélyén a kapkodásban, a görcsös (élni)akarásban.

Jó vicc – mondhatják kedves olvasóink – ki ne akarna élni, ha már egyszer megszületett. Jó vicc, mondanám én erre, vajon életnek lehet-e nevezni a folyamatos láb-és kéztempózást, az állandó kémlelődést, hogy mikor hol tűnik fel egy cápa, egy medúza, tengeri kígyó, alattomos hínár, hajóroncs, úszóakna, fele- és negyedbarátainkról, hitelezőinkről, és a szomszéd folyamatosan csaholó kutyájáról nem is szólva. Élet-e, amikor valójában folyamatosan haldoklunk, mert akaratunk ellenére egyszer csak a mélyvízben találtuk magunkat – uff! – halljuk még a part felől a Nagy Indián szavát -, és mi tempózunk, tempózunk, hisz csak van valahol Túlsó Part, csak létezik Megérkezés, esetleg Tűzoltózenekar, Hajpántos öltözékű, (tahiti) lányok vagy Bantu Négerek, svédasztalos vacsora (ebéd, reggeli) és Oklevél: Ön megúszta. Gratulálunk! Aláírás: Jóisten.

Szóval azt kérdem immár sokadszor, hogy élet-e, amikor nem az úszásnak örülünk, hanem annak, amikor a sors szeszélye folytán megpihenhetünk egy-egy zátonyon, esetleg felkapaszkodhatunk egy félig elmerült hajóra, vagy egy gyanútlan cet hátára. Hogy aztán kezdődjön minden elölről, pontosabban folytatódjon ott, ahol abbahagytuk. Nem kérdem többet, amúgy is költői volt a kérdés. Az élet szerintem nem ez. De mivel mindenki ezt teszi, (igaz olykor furcsa arcot vágnak hozzá, sőt, akad, aki elindul visszafelé, s akadnak, akik alig hallhatóan álmaikról, látomásokról, rejtélyes áramlatokról próbálnak beszélni), hát folytatjuk a tempózást, prüszkölve, hunyorogva, vacogva – a remény nevében, hogy egyszer csak majd partot érünk valahol.

Ekkor, eközben, előre ki nem számítható módon találkoz(hat)unk az Örvénnyel. Ehhez persze szerencse is kell. Mert az örvény azt a lehetőséget kínálja, hogy véget vethess annak, amit nem jószántadból tettél eddig. Az örvény a haldoklás, a fél élet (fél egészség, fél boldogság, fél orgazmus, egyszóval a fél-elem) helyett az egészet kínálja. Azt súgja, csobogja a füledbe, hogy add meg magad! Hagyj fel minden reménnyel! Ne bízz a holnapban!  Csak az itt és a most számít. Ha képes vagy elengedni a jövőt, akkor a múlt sem tart rabságban tovább.