Érezzünk!

Mindannyiunkkal előfordult már, hogy percekig rágódtunk egy név, vagy egy logikai buktatón, mégsem jutott eszünkbe a megfelelő szó. Ugyanakkor elengedve a problémát egyik pillanatról a másikra felötlött bennünk a megoldás. Vagy balsejtelmünkre hagyatkozva lapos cipőt vettünk fel, nem számítva arra, hogy munkába menet lerobban a buszunk. Az ezoterikusok és pszichológusok ezt a jelenséget nevezik intuíciónak.

Az intuíció latin szó, megérzést, sugallatot jelöl. Áthatja mindennapjainkat, még akkor is, ha tudatosan nem figyelünk rájuk, és a történéseket a véletlen egybeeséseknek tekintjük. Amilyen nagy szerepet tulajdonítottak a belső megérzéseknek az ókoriak, annyira háttérbe szorult az ösztönös énünk a racionalizmus előretörésével. Az ész és értelem kapott elsőrangú figyelmet a modern kezdetekor, pedig nem szabadna megfeledkezni saját tudatalattinkról sem.

Ahogy az állatvilágban, úgy az emberben is jelen volt már a kezdeteknél az ösztön. A különbség abban áll, hogy míg egy állat esetében kizárólag erről beszélhetünk, tudata nincs, addig az ember képes szétválasztani a tudatos és az ösztönös cselekedeteket. Ha már differenciál, lényéből fakadóan hierarchiát állít fel egyik vagy másik rovására. Miután az ezoterikus tanok reneszánszukat élik, egyre több ember kapja fel fejét, összefüggést keresve a véletlenek és a megérzések között.

Freud óta tudjuk és tanuljuk, hogy az emberi elme két részre osztható: a felettes énre és a tudattalanra.  A tudat csak a jéghegy csúcsa, amely csúcs azonban nem létezhetne megfelelő alapok nélkül. Ha a biológiát tekintjük: agyunk két félteke más és más funkciókat lát el, míg a bal az információk tárolásáért, a tanulásért, a memóriáért felel, addig a jobb az intuitív, azaz az érzelmi központ. A két félteke csak egymással alkothat szerves egészet, a másik hiányában csak félmegoldások létezhetnek. Minden információhoz emlék fűződik, érzés. Ha az érzelmektől fosztanánk meg létünk megannyi tárolt pillanatát, nem lennénk többé emberi lények, csak robotok.