A kőbe zárt ember, avagy a magány boldogsága

A kőbe zárt ember alatt természetesen a városlakót kell érteni. Azt, aki áthatolhatatlan betonfalakkal veszi körül magát, hogy világa az őt körülölelő valóságnak csakis arra a kis részletére korlátozódjék, amelyet hajlandó magához engedni.

A kőbe zárt emberek sokan vannak, számuk százmilliókban mérhető csak; mégsem nevezhetők társas lényeknek, mert – bár sosem magányosak -, a több százezres embertömegben is mindig egyedül vannak. A kőbe zárt ember elveszített valamit, ami egykor nagyon fontos volt számára, s aminek csak a halvány nyomai maradtak meg benne – a kapcsolatát a Természettel.

Az ember, ha elveszíti kapcsolatát a természettel, valójában önmagát veszíti el. Természeti, sőt természetes lények vagyunk, akik azáltal, hogy a civilizáció látszólagos védelmet nyújtó falait felhúzzuk magunk körül, hogy flaszterrel zárjuk el magunkat az életet adó földtől, nem védettebbekké, hanem kiszolgáltatottabbakká válunk.

 Ha hihetünk annak az állításnak, amit a Természethez jóval közelebb álló vallások prófétái, de költők sokasága is hirdetett, miszerint évezredek tapasztalatait, benyomásait, fájdalmát és szenvedéseit, de ugyanakkor örömeit is magunkban hordozzuk, a természettel való kapcsolat – tehát önmagunk – elveszítése megtagadása mindannak, ami az idők során létünket indokolttá, sőt lehetővé tette.

Önmagamat elveszíteni annyit jelent, mint valaki vagy valami mássá válni.   Metamorfózis ez is – átalakulás, mely talányok sokaságát rejti magában. Kivé, mivé kell válnom ahhoz, hogy az összhang, a harmónia megmaradjon bennem?

A magány a legáldáshozóbb állapot, amely az embert elérheti. A magány nem más, mint az alkotófolyamat kezdete. Mozgatóerő, mely az arctalan tömeg fölé emel, mely mássá tesz. Ez adja meg az élet savát és borsát. A kifelé forduló emberek sosem válnak igazán eme állapot részeseivé, mivel énjük, mely állandó figyelmet követel, nem engedi, hogy a magány hatalmába kerítse őket. Az életét a nyilvánosság előtt élő ember boldogtalan, ha elveszíti környezetének személye iránt tanúsított érdeklődését, kitaszítottá, reményvesztetté válik – és egyedül marad. Mégsem ismeri meg a magány felemelő érzetét.