Eléggé felnőtt vagy már a szeretethez?
Szeretlek? Te is szeretsz? A szeretet kifejezéssel számtalanszor visszaélünk, félreértelmezzük, és manipuláljuk. A szeretetet begyömöszöljük az érzelmek közé, azt hisszük róla, hogy múlandó, és e tévedéseink foglyaként lépünk le földi életünkből.
Rendben, valóban képtelenség a szeretet tökéletes portréját megfesteni, hiszen többnyire csak negációk sokaságát tudnánk felsorolni:"Ez nem a szeretet…" és "Ez sem a szeretet…"
Ráadásul a szeretetet divat keverni a kizárólagossággal, a birtoklással és bekebelezéssel. "Szeretlek, mert az enyém vagy"-mondja az anya a gyerekének, a férj a feleségnek. Aztán állítólagos szeretetével agyonnyomja szeretteit. Tévúton jár szegény.
Vagy ami még rosszabb: "Szeretlek, ezért neked is szeretned kell!" -nincs szánalmasabb követelőző szeretetnél.
Van azonban itt más baj is: az érzelmi alapon kezelt szeretet sajnos el is múlhat, meggyengülhet, meghalhat. De ez talán még a jobbik fajtája szeretet-tévedéseinknek, hiszen ennél sokkal fenyegetőbb érzelmi szeretetünk saját rossz árnyéka, kisördöge: a gyűlölet. Több évnyi szeretet-tévedésen alapuló házasság tört darabokra a gyűlölet kistestvér megjelenésével. És a felek csak néznek egymásra, nem értik, hogy történhetett ez meg velük, hiszen ők SZERETTÉK egymást. Legalábbis így hitték.
De akkor micsoda?
A Szeretetkönyv szerzője írja: "A kis külön maszekvilágokban felébredő együtt élménye: ez a szeretet."(Popper Péter: Szeretetkönyv.Alexandra.2006.37.p)
Ahhoz, hogy ezt megértsük, muszáj arról a különös kettősségről beszélnünk, ami bennünk munkál, arról a dilemmáról, ami az egyedüllét és a feloldódás között lök és von bennünket.
Lök a többiek felé, hiszen rettegünk az egyedüllét hangtalanságától, unalmától és halálától. Egyedüllétünk emberi mivoltunkat aknázza alá. Ha kimondom ezt a szót, egyedüllét, évek óta Pillangó képe jut eszembe, az a magánzárkába zárt elítélt, aki hosszú ideig küzd az egyedüllét őrülete ellen. Négy fal között, ingerek és élet nélkül. Nincs ennél borzalmasabb.
És mégis. Ugyanilyen elementáris erővel félünk a másiktól. Tőled és Tőle. A másikkal való eggyéolvadás rettentően félelmetes. Ez az érzés csak addig jó és biztonságos, amíg csecsemők vagyunk, amíg nem látjuk tisztán anyánkat és magunkat. Egyek vagyunk, nincs külön személyiségünk.
Az Én kialakulásával azonban kirajzolódnak határaink, melyeket vadászösztönnel védünk. Vonzások és taszítások kereszttüzében kínlódunk. Ezért félünk a valódi szeretettől és átadástól.
Hozzászólás zárolva.