Az ember nem feledheti halottait!
Manapság a temetés az egyik legszomorúbb eseménye az életnek, fájdalmas búcsú ez az eltávozott szerettünktől, ismerősünktől. Ám nem mindig volt ez így.
A szellemtudomány szerint a holtak lelke 40-50 napig van még a Föld-szférában, és nagyon sok eseményt nyomon követ, lát. A szokások szerint ebben az időszakban lezajlik a temetés is, és a halott lelke végig is nézi azt. Hátborzongató ez az elképzelés, de sokak szerint igaz. Az egyik hospice-szal foglalkozó honlap szerint ezért a temetési szertartásnak nemcsak a rokonoknak, barátoknak kellene segíteni az elengedésben, hanem magának a halottnak is. Vajon hogyan gondolkodtak elődeink a temetésről, a gyászról?
Manapság a temetés az egyik legszomorúbb eseménye az életnek, fájdalmas búcsú ez az eltávozott szerettünktől, ismerősünktől. Ám nem mindig volt ez így. Az ókeresztény szövegek például hangsúlyozzák, hogy nem sírva, nem jajgatva vesznek búcsút a halottól, hanem zsoltárokat énekelve, hiszen hitük szerint a lélek ekkor találkozik a teremtővel, egy lélekkel tehát több jár közben Istennél a földön élő hívőkért.
A koporsó használata nem minden kultúrában volt elfogadott – írja az egyik katolikus hetilap. Sok helyen már évezredek óta hamvasztják a testet, ám a dél-itáliai kapucinusok egy egészen félelmetes szokást követtek a középkorban és még a barokkban is. Az elhunyt szerzetest nem fektették koporsóba, hanem odaállították a templomi oltár elé, és abroncsokkal rögzítették a testet. Mivel a levegő arrafelé igen száraz, nem bomlás következett be, hanem mumifikálódás.
Dél-Itália más területein is ma már sírgyalázásnak nevezhető szokásokat tartottak be. Időről időre kihantolták a maradványokat, és a csontokból a templomkerítésen belül különféle díszeket, csillárokat készítettek.
Ugyanakkor a kripták már a római korban ismertek voltak, mauzóleumokat, emlékhelyeket építettek az eltávozottnak. Az építmény nagysága és díszítettsége a család gazdagságától, rangjától függött.
Manapság halottak napján és az év más szakaszaiban is a sírokra virágot teszünk, ezzel emlékezünk az elhunytra. Ám ez sem volt mindig így. A második században a keresztények nem virágot, hanem mécsest vagy fáklyákat helyeztek el a sír körül, ezzel is jelezve, hogy a lélek halhatatlan, és hiszik a test feltámadását. A zsidó temetőkben pedig a mai napig gyakran látunk sírra helyezett köveket.
Hozzászólás zárolva.