„Nem fontos, hanem evidencia” – interjú Novák Angélával

Angélával nem ismertük egymást személyesen. A beszélgetés végére rájöttem, hogy ő nem attól különleges, hogy transznemű, de még csak nem is attól, hogy ezt nyíltan vállalja. Olyan embert ismertem meg, aki tud és mer őszinte lenni, aki képes ráhangolódni a beszélgető partnerére és aki valós kíváncsisággal és megértéssel fordul a többiek felé.

• 

   

  A beszélgetés konkrét aktualitása az, hogy megszavazta a parlament a 33. paragrafust…

• Erről azonnal gondolok valamit. Az összes megszólalást vagy megjelenést, ami ezután történik, azokat mind ez előtt kellett volna. Volt egy másfél, két hónapos időszak, amikor tudtuk, hogy meg fogják szavazni, és addig senki nem foglalkozott vele.
• Nem lehet, hogy azért, mert nem hittük el, hogy ez megtörténhet? Tudtuk, de nem hittük el…
• Én azt gondoltam, hogy miért ne? Mi történt volna? Ha transzparensekkel állunk valahol, és tömegek tüntettek volna ez ellen, akkor is megszavazzák, csak akkor legalább lett volna esély arra, hogy egy percig valaki gondolkodjon erről. De a megszavazásig a kutya nem foglalkozott vele. Azóta hívogatnak újságírók, azóta van erről szó, de hogy a halottról beszéljünk … Kicsit ezt érzem és közben is ezt gondoltam. De természetesen beszéljünk róla.
• Talán azért érdemes még utólag is beszélni róla …
• Hogy tudjuk, mit gyászolunk!
• Igen. Hogy tudjuk, pontosan mi is történt, hogy ennek mi a jelentősége. Másfelől hiszek abban, hogy az emberek előbb-utóbb megértenek dolgokat és tanulnak a hibáikból. Talán legközelebb már éberebbek leszünk.
• Igen. Az egyik barátom írta, hogy ami ezzel a csoporttal megtörtént, az megtörténhet máskor bárkivel, bármelyik másik csoporttal.
• A törvénnyel azt szavazták meg, hogy bár elvileg nincsenek megtiltva a nemváltó műtétek, de jogilag a transznemű és interszex emberek csak a születési nemükkel jelenthetnek meg a hivatalos papírjaikban, teljesen függetlenül attól, hogy valójában milyen testben és milyen neműként élik az életüket.
• Fontos tudni, hogy már két éve nem adnak ki engedélyeket nemváltó műtétekre. Már ez önmagában felháborító, unió-ellenes és emberjog-ellenes.

• Van ennek indoka, hogy miért nem?
• Húzzák az időt. Egyetlen embernek adtak engedélyt, de a többieknek nem. Teljesen kiszámíthatatlanul működik az egész. Annak idején, amikor én voltam ebben a helyzetben, amikor harcoltam minisztériumokkal, írogattam hivataloknak a névváltoztatásommal kapcsolatban, akkor azt láttam, hogy nincs ember, aki ezzel foglalkozik. Nem tudom számszerűen pontosan megmondani, hogy hány ember érintett, de a társadalom szempontjából jelentéktelen számról beszélünk. Nyilván minden egyes ember számít, minden emberi tragédia fontos, de nem lesz olyan valaki, aki ezzel foglalkozik. Nem vagyunk egy olyan tömeg, egy olyan erő. Azt gondolom, hogy a transznemű emberek mellé mindenképpen szükség lenne egyéb társadalmi csoportok szolidaritására, empátiájára, segítségére, hogy bármit tudjanak változtatni. Egy nagyon nehezen élő, a hétköznapi életét nehezen bonyolító csoportról van szó, akiknek minden nyomora nagyobb annál, hogy harcoljanak. Kevés olyan aktivista van, aki erre felteszi az életét. Én ezt nem tudnám csinálni. Nem tudnék egy életet erre feláldozni, mert annyi szomorúság és keserűség jár vele, hogy azt nem tudnám hordozni. Egy pillanatig kacérkodtam vele, hogy majd nagyon kiállok és nagyon képviselek, de rájöttem, hogy én ebbe nagyon hamar belerogyok. Nem vagyok politikus alkat, aki tud harcolni.
• Az is egy komoly segítség, hogy nyíltan felvállalod, és minden alkalommal beszélsz is erről.
• Nézőpont kérdése. Nyilván több, mint a semmi. Valószínűleg ez a minimum, amit megtehetek és meg kell tennem. Valamennyire én már ebben az országban elhíresültem, ha valamit, akkor ezt lehet rólam tudni, ezért ha látszódom, akkor ezt képviselem. De nem csak a transznemű embereket, hanem az LGBT (leszbikusok, melegek, biszexuálisok, transzneműek – a szerk.) embereket is képviselem. Sokszor kérdezik, hogy miért állok ki ezzel? Élhetnék bárhogy. Azért, mert öt ember van, aki a másságával kiáll és látszik. A társadalmunk úgy épült fel, hogy a más emberekről városi pletykák alapján lehet tudni, hogy ki hogy él, hogy ki milyen, ki kit szeret, de öt embernél több nem áll ki ebben az országban, aki vállalja, hogy ő ilyen vagy olyan. Ezért állok ki. Mert én vagyok az ötből az egyik. Szükség van ennek a társadalomnak az ilyen fajta ébresztésére.

Amióta 2010-ben hazajöttem Londonból, a művészi lehetőségeim igencsak beszűkültek. Egyes médiumoknál tiltólistán vagyok. Ezzel nagyon kellemetlen volt szembesülni. Amikor hazajöttem, azt gondoltam, hogy életemben először gondolok valamit az életemről, tudom ki vagyok és miért Magyarországon akarok élni, és majd én nagyon leszek valami ebben az országban. Akkor olyan csodálatos mélyrepülésben kezdődött ez az egész, hogy rá kellett döbbennem, hogy nem hogy valaki leszek, hanem senki nem leszek. Az utóbbi pár évben kizárólag LGBT témában, transzneműként, megemlékezünk a halottainkról típusú, gyászkeretes anyagban jelentem meg. Talán a nagyon kellemetlen Celeb vagyok, ments ki innen-t kivéve. Az volt az utolsó próbálkozás, amikor még azt hittem, hogy ez a társadalom nem az a társadalom. Nagyon negatív hatása volt, pedig szerintem az minőségi tett volt. Az, hogy láthatnak az emberek a televízióban, egy kereskedelmi csatornán egy transznemű embert vadidegenek között, éhezni, fázni, smink nélkül, esetleg úgy, hogy a másik kilenc résztvevő őt pozitívan ítéli meg, ennek lehet, van társadalmi szempontból értéke, hozadéka. Azt gondolom, hogy a kereskedelmi televízióknak olyan kulturális felelőssége van most Magyarországon, amilyen sohasem volt talán eddig.

• Azért, mert a közmédia nem teszi a dolgát?
• Pontosan, és tömegek nézik a kereskedelmi csatornákat. Az egyszerű emberektől a több diplomásokig. Ha ezeken bármilyen értéket közvetítenének, az rengeteg emberhez eljutna. A Celeb vagyok az én szereplésemmel lehetett volna ilyen. Sajnos nagyon negatív visszhangja volt.
• A közönség részéről? Vagy a szakmától?
• A sajtóvisszhangja volt negatív. 17 éves korom óta látszódom valamilyen formában a magyar médiában. A mostani társadalmi átrendeződésig ha valahol szerepeltem, akkor megpróbáltak megérteni, elfogadni, vagy szeretni. De mindenképpen pozitív előjelű helyzetekben voltam benne. Ami nem rólam szól, hanem arról, amit képviselek. Ez fontos volt minden alkalommal, amikor látszódtam, mert más nem látszódik. De 2010 óta azt vettem észre, hogy nem vagyok vállalható. A Celeb volt ennek a kicsúcsosodása, amikor ott voltam ugyan, és nézett nem tudom, hány millió ember esténként, de bántottak. Azzal, amit rólam lehet tudni. Hogy fiú vagyok-e vagy lány. Sem maga a műsor, sem a műsorvezetők nem pozitívan állítottak be, kellemetlen csipkelődések voltak. Pedig nem azt vártam, hogy elismerjenek, de szerintem respektálni kellett volna azt, aki vagyok. A műsor után olyan cikkek jelentek meg, amikben nem hogy jóindulatnak nem volt nyoma, de karaktergyilkosságnak is betudhatóak. A Celeb után egy évig munka nélkül ültem itthon. Mert azt látta a világ, hogy ez azért necces, ez inkább nem kell. És nem csak arról van szó, hogy ez az én személyes életemnek rosszat tett, de társadalmilag is ártott.
• Számolsz azzal, hogy ameddig úgy döntesz, hogy előtérben vagy, addig elsősorban transznemű emberként fogsz megnyilvánulni? Függetlenül attól, hogy mit csinálsz éppen?
• Alapvetően ezzel nincs is baj. Azt hiszem, ha van valami, ami miatt itt vagyok ezen a bolygón, az ez. Én evvel tudok a társadalomhoz, a világhoz hozzárakni.

• 

  Úgy éled meg, hogy ez a legfontosabb szereped?

• Jelen pillanatban ezt látom, igen. Ezt semmivel nem tudtam felülírni. Meg is vagyok vele békülve. Igazából Londonban jöttem rá. Ott nem volt rajtam a stigma, hogy ki vagyok, egy lány voltam a sok közül.
• Nem tudták, hogy transznemű ember vagy.
• Engem ebben az országban ismernek. Londonban sajnos nem ismernek meg az utcán. Volt egy tiszta lapom, bárhogyan élhettem volna. Ott jöttem rá arra, hogy az, ami én vagyok, ahogy élek, amit hozzá tudok rakni a bolygóhoz, abban ez a legminőségibb dolog. Hogy egy országban sok emberhez eljutva, tudok formálni valamit a saját életükről, az identitásukról, a saját gondolataikról. Ezt nem tudom megtenni semmilyen színpadi tevékenységgel, mert nem fog annyi emberhez eljutni. Lehet, hogy én lennék a világ legcsodálatosabb lakberendezője, de nem tudnák, hogy ki vagyok és nem tennék hozzá annyit a világhoz. Spirituális beállítottságú vagyok, foglalkoztat, hogy mi az az énfeladat, amit ki kell pipálnuk, ami fontos. Közben azt is érzem, hogy lehet, hogy ez nem is egy sikersztori. Ahogy most élek ebben az országban, ami felé ez tart, lehet, hogy nem is az elismerésről fog szólni.

• Értem, hogy ez nem feltétlenül egy sikersztori, de a személyes életedben az, hogy 17 éves korodban eldöntötted, hogy végigcsinálod, és így fogsz élni, és megtetted, az egy sikersztori, nem?
• Természetesen. Az, hogy én most itt ülök így, felnőtt, egészséges nőként, az sikersztori. De az az én ügyem, ez nem látszik kifele.
• Igaz, de az embernek elsősorban az a fontos, hogy ő jól legyen. Te azt éled és úgy éled, ahogyan akartad.
• Ez is nézőpont kérdése. Az a nő vagyok, aki a Jóisten segítségével lehettem. De itt ülök ennyi idősen és nem vett el feleségül senki. Ez elszomorít. Már kezdem elengedni a gyerekkérdést. A nők jelentős részében van igény arra, hogy anya lehessen bármilyen formában, és a legkellemetlenebb, hogy ez nálam is jelen van. Ha így nézzük, hogy a személyes életem így alakul, ez egy sorstragédia. Nem azért szeretnék gyereket, mert nem tudom, hogy milyen. Egy előző életemet beutaztam, ahol láttam, hogy volt két gyerek, akiket ráadásul abban az életemben elhagytam. Ennek akár lehet az a karmikus következménye, hogy most van egy olyan életem, amikor nem lehet, de az hiányzik, amiről tudom, hogy milyen.

• Értem, hogy ezt akár karmikus következménynek gondolod. Pillanatnyilag az orvostudomány még nem tudta megoldani, hogy egy transznemű embernek lehessen vér szerinti gyereke. De van szabad akarat, bármikor dönthetsz úgy, hogy örökbe fogadsz.
• Igen, de azt látom, hogy most nagyon sok gyerek nevelődik egy szülővel. Ez nagyon nehéz, kevesen tudják úgy jól csinálni, hogy ő maga vagy a gyereke ne sérüljön ebben jobban, mint kellene. Látom az ismerőseim körében a nem jelenlévő szülő aktív hiányát, és ennek tükröződését a gyerekben. Azt látom, hogy ha egy nő egyedül marad a gyerekével, akkor a női mivoltában kezd megsemmisülni. 24 órában ő apa is meg anya is. Veszti a nőiségét, elkezd férfiként is működni. Hosszú távon meg tudjuk csinálni, szerintem a nőben az a legcsodálatosabb, hogy bármire képes. Azt szoktam mondani, ha öt nőt összeállítunk, ők újraépítik a bolygót. Ha öt férfit összeállítunk, ők meg fogják tanácskozni. Az emancipáció legcsodálatosabb eredménye, hogy kiderült az elmúlt száz évben, hogy mi bármire képesek vagyunk. De ez a legtragikusabb is, mert magunk mögött hagytuk a férfiakat. A most élő nők minden IGENjében és NEMjében benne van az elmúlt pár ezer év, hogy kussolva álltunk a férfiak mögött. Nem dönthettünk, nem tanulhattunk, nem volt lehetőségünk. Most mindent bepótolunk, de közben nők hegyei állnak magányosan a szikla tetején megharcolva, meggazdagodva, megokosodva, működtetve a bolygót, csak a személyes boldogságuk, a nőiségük maradt valahol a hegy alján. Ahol a férfiak tanácskoznak és néznek fölfelé.
• A hagyományos női és férfi szerepek kezdenek átértékelődni.
• Nyilván. De azt látom, hogy a legerősebb, legkeményebb nő is össze akar zuhanni egy ponton egy férfi mellkasán, hogy Lajos, ugye megvédsz? A nagyon alapvető szükségleteinkben nincsenek megváltozva a férfi-női szerepek.
• Ezek szerint neked az jelentené az igazi boldogságot, ha hagyományos szerepben lehetnél? Ha feleségként, anyaként élnél?
• Ha az én emberi sikeremről beszélünk, akkor úgy értékelem az életemet, hogy nagyon szuper, kipipáltuk, hogy szőke hajam van, és akkora a mellem, amekkorát szerettünk volna, na és? Ezeken kívül? Mit sikerült összehozni? Mert olyan nagyon sok mindent nem. De én hiszem azt, hogy most nagyon sok olyan lélek születik a Földön, aki nálunk többet tud. Nagyon sok másmilyen gyerek van most. Az LGBT gyerekekre gondolok, aki változtatni jönnek. Ébresztenek. A transz-törvénnyel kapcsolatban a legcsodálatosabb hozzászólást egy férfi tanártól láttam. Megszólította az ex transznemű diákjait, és pár mondatban leírta, hogy ezek az alkalmatlan senkiháziak féltik a birodalmukat, amit építettek, de ti, transznemű fiatalok azért vagytok itt, hogy építsétek és fejlesszétek a társadalmat. Csodálatos volt olvasni, hogy valaki ezt átlátja. És nem csak a transznemű embereknek, de az LGBT embereknek is ez a feladatuk. Mert nekik másképpen kell életben maradni. Őket a társadalom kilöki magából, a családjuk nem fogadja el őket, és egyedül kell harcolniuk vagy meg kell találniuk a segítőiket. Iszonyú fontos, hogy minél több ember felfogja, hogy minél kevésbé nyomorítom a körülöttem élőket, annál egészségesebb társadalomban élhetünk.

• Ezért sem értem, hogy miért kellett megszavazni a törvényt.
• A transzneműség mindig rólad szól. Hogy te hogy tudsz életben maradni, milyen testben. Nem a családodról, nem arról, hogy kivel akarsz szexelni, hanem arról, hogy te milyen testben tudsz felébredni és elindulni az életedben. Az nem teljesen világos az embereknek, hogy nem ad hoc módon van kitalálva, hogy én milyen neműként azonosítom magam. Az orvosok előbb-utóbb megtámogatják, hogy te valóban olyan vagy, amilyen. Ezek az emberek rendelkeznek mindenfajta orvosi papírokkal, amik alátámasztják a transzneműségüket. Nem úgy van, hogy saját magát definiálja. Illetve igen, de az már valaminek az eredménye. Ezt megelőzi egy út, ami kinek hosszabb, kinek rövidebb, de van orvosi, pszichológusi támogatottság. Nem az van, hogy a félbolondok mindenféléket kitalálnak és változtatgatnak.
• Tehát előáll az a helyzet, hogy a transznemű ember sok magában elvégzett munka után, pszichológusok és orvosok támogatottságával ott áll egy olyan testben, ami végre saját maga számára is elfogadható…
• És hozzá kell tennem, hogy a társadalom számára is elfogadható. A saját sztorimból tudom, hogy engem aznap látott életemben először normálisnak a bolygó, amikor abban a ruhában álltam a metrón, amit normálisnak gondoltam. Akkor láttak először harmonikusnak és elfogadhatónak. Vagy olyannak, mint bárki más.

• 

  – Úgy gondolod, hogy van jelentősége, hogy ez a hivatalos iratokon is látszódjon?

• 2020-ban a Föld nevű bolygón talán ezt már a helyén kéne tudni kezelni. Ma már a transzneműséget elég jól tudjuk definiálni, minősíteni, orvosolni, vagyis már hogy úgy mondjam, feltalálták a vakcinát, lehetnek egészséges emberek körülöttünk. Olyan transznemű emberek, akik a számukra elfogadható testben élik az életüket. Ehhez képest most ezzel a rendelettel azt mondják, hogy ezek az emberek nincsenek. Ellehetetlenítik nem csak a személyek, de a velük kapcsolatba kerülők helyzetét is. Ott áll egy nő teljes női mivoltában az okmányirodában és odaadja a papírját az ügyintézőnek, amiben egy ellentétes nemű személyazonosság van. Az ügyintéző mit csinál? Teljesen nonszensz, értelmetlen dolog. Azt hiszik, hogy akkor majd nem leszünk, de ezek az emberek nem fognak ettől eltűnni. Ha azt mondod a gaznak, hogy ne nőj, akkor majd nem fog?
• Szerinted mi az oka annak, hogy ezt megszavazták?
• Belefér. Olyan országban élünk, ahol valaki álmodik valamit, és addig tart a kisvasút, ameddig ő akarja, mert ő megmondta. Szerintem egy logikus következő lépcsőfok az lesz, hogy betiltják a nemváltó műtéteket. Ha két éve nem adunk ki engedélyeket, akkor nem az a logikus lépés, hogy hozok erről törvényt, hogy már nem is kell? Ne jöjjetek hozzám kérelmezni, mert nem fogtok kapni. A következő lépcsőfok, hogy megfelelő orvosi szervezeteknek az mondjuk, hogy márpedig Magyarországon orvos nem végezhet ilyen műtéteket.

• Jó. Megint azt kérdezem, hogy miért? Te magad mondtad, hogy ez egy maroknyi ember, aki ebben érintett.
• Ezt egy 60 körüli férfiember találta ki, akinek valószínűleg van valamilyen frusztrációja a mindenfajta mássággal kapcsolatban. Rossz élmény, ellenérzés, valószínűleg az ismeretlennel szemben, és gondolkodhatott rajta, hogyan dönthetne ő valami jelentőset, aminek még sincs jelentősége. Ami nem mozgatja meg a társadalmat. A kezében van a döntés emberek életével kapcsolatban. Lehetősége nyílt egy kis embernek nagyot tenni. Vannak emberek, akik szeretnék a saját nyomorukat máson is látni. Ha valaki emberek életét lehetetleníti el, akkor a saját életében van valami blokk, valami frusztráció.
• Téged befolyásolt volna, ha tudod, hogy esélye sincs annak, hogy jogilag, az irataidban nő legyél?
• Így indultam neki. Volt olyan hét év, amikor papírok nélkül éltem. 2000-ben jött ki a rendelet, ami kimondja, hogy a transzneműség fejlődési rendellenesség, mert akkora ezt az orvosok kutatásai alá tudták támasztani. Addig mentális problémaként volt nyilvántartva. Lehetővé tették, hogy a műtéteket a TB finanszírozza, így tudtam elmenni egy endokrinológushoz, majd 2002-ben műtöttek Szegeden. Akkor, amikor én voltam ebben a folyamatban, azt mondták, hogy akkor kapom meg a papírokat, a személyazonosság-váltást, amikortól nem visszafordítható az állapotom. Úgy gondoltam, hogy a kasztráció és a hormonkezelések után már itt tartunk, de nem adták meg. Levelezgettünk a Minisztériummal, de nem. Amikor 2002-ben már megvolt a hüvelykialakításom, akkor oda kellett mennem a Belügyminisztériumba, mert még mindig nem akarták megadni. Végül eljutottam egy osztályvezetőig és egy órás beszélgetés és a végén kicsi üvöltözés után végül sikerült elérni.
• Tehát neked ez fontos volt.
• Nem fontos volt, hanem evidencia. Azok, akik most döntöttek erről a törvényről, azt gondolják, hogy transznemű ember nincs. Nem lehet, nem jó, nem egészséges, nem elfogadható, tehát nem adunk neki lehetőséget. Vagy bolondok, vagy betegek, vagy nyomorultak. A dogmatikus gondolkodásban benne van, hogy ez nincsen. Ha látom, akkor sincs. Ezt a gondolkodást próbálják most törvényekkel alátámasztani.

(A képeket Novák Angéla hozzájárulásával közöljük.)