Hogy kerültél kapcsolatba a színpaddal? Mindig is színésznő szerettél volna lenni?
Először az általános iskolai tánctanárom, O. Cser Zita révén kerültem a színpad közelébe. Ő oktatta a modern táncot az iskolában, így amikor negyedikben odakerültem, nála kezdtem el táncot tanulni. Nem sokkal később a helyi kulturális központban működő amatőr színjátszócsoport tánckarában táncoltam, így kerültem a színpadra. Ezt követően volt egy-két lehetőségem szöveges és zenés szerepeket is kipróbálni, de nem szerettem volna színésznő lenni, sőt, nem is gondoltam rá sokáig. Egészen addig nem, amíg a sikertelen felvételim után a Győri Balettbe a nagynéném azt tanácsolta, hogy próbáljam meg a Színművészetit. Én pedig hallgattam rá.
Volt „B” terved arra az esetre, ha nem jön össze?
Igen, az anglisztika. Mai napig vágyom vissza Angliába. Nagyon érdekel a brit kultúra, a monarchia történelme. Mindenki utálja, mert esik az eső és borongós, én viszont, szeretem a hideget, az esőt, a havat. Sosem volt problémám az időjárással, szerintem Nagy-Britannia gyönyörű ország!
Milyen elképzelésekkel vágtál neki a Színművészeti egyetemnek? Mi az, ami ebből megvalósult, s mi az, ami teljesen másképp alakult?
Hallottam olyanokat, hogy csak „csókosokat” vesznek fel, illetve, mivel rengetegen jelentkeznek, nem is érdemes elmenni felvételizni. Beszélték azt is, hogy nagyon kemény iskola, ami egész testet és lelket kíván 0-24-ben, és hiába élsz Budapesten, semmit nem fogsz látni belőle. Utóbbi beigazolódott, hiszen négy évig nem jutottam tovább a Vas utca és Rákóczi út sarkánál.
Az első két állítás viszont nagyon hamar megdőlt. Egyik osztálytársam sem volt híres ember gyermeke, hozzátartozója és a többi osztályban sem voltak ilyenek. Szerintem, ha bárki bejutott az egyetemre úgy, hogy a felmenői művészek, az egyáltalán nem a családi kapcsolatai miatt volt, hanem mert a vérében volt a tehetség. Folyton a fülemben csengett, hogy a magas létszám miatt nem érdemes elmenni felvételizni, így ennek szellemében indultam neki, mondván: kicsi az esély arra, hogy pont engem vesznek fel. Épp emiatt viszont nagyon laza voltam és lehet, hogy ennek köszönhetően sikerült jól mindhárom kör, hiszen lényegében azt sem tudtam, hova megyek. Nem tudtam, kik ülnek velem szemben, nem volt bennem olyan, hogy „azta, most látom őt vagy őt – végre élőben”.
Azóta jobban megismerted már a fővárost?
Azóta már a Ferenciek teréig is eljutok, ahol a Katona József Színház található. (Nevet.) Nem tudom, mióta beszéljük a szüleimmel, hogy elmegyünk végre Budapesten városnézésre, mert nincs sok időm felszabadultam kóricálni a városban. Ha éppen albérletet váltok, azt a környéket igyekszem alaposan feltérképezni és nagyokat sétálok. Szép lassan megismerem a várost, de azért még mindig képes vagyok a 4-6-os villamoson az ellentétes irányba felszállni.
Honnan a könnyed humorod?
Nagy adagot örököltem édesapámtól. Mindkét szülőmnek nagyon jó humora van, de apunak inkább cinikus, szarkasztikus a stílusa. Ez bennem is megvan, az egyetemen fel is erősítették. Örömmel mondom: úgy tűnik, az idő előrehaladtával sem csitul.
Hogyan tartod meg az egyensúlyt a család, barátok és a munkád között?
Nem leszek álszent: általában a családom kénytelen hozzám alkalmazkodni. A napjaim zsúfoltak, nálam nincs hétvége, ünnep, vasárnap. Ha esetleg van egy szabad szerdám, gyakran akkor eszem húslevest, hogy valamennyire megtartsam a régi szokásokat. Az elmúlt három-négy évben az egyetlen fix pont a családdal a karácsony, de akkor is csak a 24-25., mert 26-án már általában játszom. A pesti barátokkal szerencsém van, mert éjszakai baglyok vagyunk, az előadások miatt estére fel vagyunk pörögve, így utána szoktunk találkozni. A gimis barátaim ugyan messze vannak tőlem, de kitartunk, és mindig próbálunk összehozni havonta egy-két találkozót.
Úgy tudom, szakemberhez fordultál, hogy átvészeld a tavalyi évet, a karantént. Hogyan élted meg a bezártságot?
Nagyon nehezem éltem meg, de szerencsére egyáltalán nem kérek nehezen segítséget. A karantén első éjszakáján azt hittem, szívinfarktusom van, úgy éreztem, kiugrik a szívem a helyéről. Berohantunk a sürgősségire, megkérdezték, hogy amúgy idebent (és a szívemre tette a kezét a doktor úr) minden rendben van-e… megráztam a fejem, hogy nem. Ez valószínűleg egy pánikroham volt, ami még velem soha nem fordult elő. Ekkor kezdtem el szakemberhez járni.
Ma már azt mondom, sikerült lenyugodnom, ugyanakkor tudatosan távol tartom magamtól az információkat a coviddal kapcsolatban. Minden szükséges előírást, protokollt betartok, beoltattam magam, de nem feszülök rá arra, hogy a vírushelyzet mit fog hozni, mert nem akarok olyasmi miatt stresszelni, ami még nem is következett be. Ha majd találkozom a megoldandó problémával, akkor dolgozni fogok rajta. Egyebet nem tehetek.
A teljes interjút a Coloré magazinra kattintva olvashatod el!
