Schell Judit nemrég a saját bőrén tapasztalta meg a változást. Egy évvel ezelőtt gondolt egyet, bepakolta gyermekeit az autójába és neki vágott Spanyolországnak. Úgy érezte, szüksége van a feltöltődésre, mert őt is elérte az életközepi válság. A szeptemberi iskolakezdésre már hazatért a család, de Judit lélekben még útközben van. Éppen ezért, mi másról is beszélgethettünk volna vele, mint az újrakezdés, a megújulás oly aktuális témájáról.
Ha visszaemlékszel a gyerekkorodra, mi volt az első helyzet, amikor nem az történt, amit szerettél volna? Mennyire vésődött be ez az emlék az agyadba?
A szüleim válása. 8 éves lehettem akkor. Érdekes, hogy ez a történet nemrég megismétlődött az életemben, csak most én váltam és a lányom volt ugyanannyi idős, mint én a szüleim válásakor. Hasonló érzéseket tapasztaltam rajta, mint amiket én akkoriban megéltem. Ő sem tudta eldönteni, hogy egy ilyen helyzetben, mit kell éreznie. Mit jelent ez az egész? Én is a nővérem reakcióját figyeltem, mint ahogy a lányom a bátyjáét. Később a trauma átélése után is, sokat segített a személyiségem, nem fogtam fel annyira tragikusan a helyzetet. Nem akartam apura haragudni, sem az új feleségére. Szerencsére én ma is ösztönösen mindig a jót keresem. Nem szeretek se gondot, se haragot magammal húzni. A mai napig nem tudok haragot tartani, mert az agyon nyom. Persze megélem a történet tragikus részét, földhöz is vág, de utána aránylag hamar tudok regenerálódni és abba az irányba indulok el, ami a boldogság felé vezet.
Mit tanultál otthon arról, hogyan kell kezelni a változást? Milyen mintákat mutattak a szüleid?
Két különböző személyiség a szüleim. Az anyukám inkább hezitálós típus és tart az ismeretlentől. Apám pont az ellentéte. Ha most azt mondanánk neki, hogy üljön be az autóba és vezessen el Párizsig, megkérdezné, hogy miért nem ülünk már a kocsiban. Én ezt a mentalitást örököltem. Hirtelen hozok meg döntéseket, nem nézem a következményeket, hanem a pillanatnyi állapotot élem meg.
Az lett belőled, amit a pályaválasztáskor az érettségi idején elterveztél?
Végül is igen. Gyerekkorom óta nagyon egy irányba tartottam, de nem tudatosan. Nem volt bennem erős vágy, hogy színésznő legyek. Sőt. Sokáig alig mertem megszólalni mások előtt. Mivel egészen kicsi koromtól kezdve versenytáncoltam, titokban reménykedtem, hogy emiatt egyszer színpadra kerülök. Ez vezetett a gimnázium dráma tagozatára. Anyám második férje színész volt, ő is hatással volt rám. Tetszett, hogy sokkal szabadabb életet él, mint amit addig láttam a környezetemben. Később jöttem rá arra, hogy a színészi lét is mennyi kötöttséggel jár. Egyből felvettek a színművészeti főiskolára, után a Radnóti Színházba szerződtettek, színészi karrierem ment előre a maga útján.
Kacsingattál esetleg más irányba? Volt-e valamilyen hobbid, ami extra pénzkeresési lehetőséget nyújtott a színészet mellett?
Mindig úgy gondoltam, hogy a tánc miatt a zenés műfajban van az én helyem. 7 éves koromtól úgy nőttem fel, hogy mindig zene szólt körülöttem. Mivel a főiskolára prózai szakra vettek fel, elcsöndesedett körülöttem a világ. De mindig nagyon hiányzott a mozgás, a tánc, a zene. Az első gyerekemet 20 évesen, főiskolásként szültem, mellette és a tanulás mellett semmi időm nem volt hobbikra. Örültem, hogy túléljük az életünket. Küzdelmes volt, de húsz évesen ezt a küzdelmet másképp éli meg az ember, mint ahogy most visszagondolok rá.
Egy évvel ezelőtt hoztál egy nagy döntést, itt hagytad Magyarországot, a jól bejáratott életedet és kivettél egy év szabadságot. A két kisgyerekeddel Spanyolországba költöztél. Ez is egy hirtelen döntésből történt?
Kezdetem kiégni, belefáradni a szakmámba, elvesztettem AZ ambíciómat. A Thália színházban nagyon jól éreztem magam, isteni kollegáim voltaK, jól kijöttem a vezetéssel is. Nem a közeg miatt lett bennem ez az érzés, hanem az eltelt 30 év volt rám ilyen hatással. Nagyon szerettem a színpadon lenni, de amint lejöttem róla, már más érzések kerítettek a hatalmukba. Elkezdtem azt kívánni, hogy történjen már valami a világgal. Később rájöttem, hogy a világra nincs ráhatásom, önmagamat kell megváltoztatni. Ekkor döntöttem el, hogy kilépek a világomból és külföldön próbálok új energiákat gyűjteni. Először Costa Ricába készültem, ott él egy gyerekkori barátnőm. Amikor minden összeállt, beköszöntött a világban is a változás. Mindenki azt tanácsolta, ne induljak sehová, de én akkor is menni akartam. Costa Rica helyett Spanyolország lett az új irány, ez mindenkinek megnyugtató volt. Innen autóval haza lehet jönni, bármi történik, nem választ el egy óceán.
Az történt, amire vágytál? Sikerült energiát gyűjteni?
A kint tartózkodásomnak különböző szakaszai voltak. Amikor megérkeztem, megvolt az izgalom, az újdonság élménye. Iskolát kellett keresni a gyerekeknek, lakást magunknak, kialakítani a hétköznapi élet rutinját. Nagyon élveztem, hogy a nap bármely szakaszában látom a tengert, a pálmafák alatt futottam, a langyos homokban napoztam. Két hónap múlva ez a vibráló eufória csillapodni kezdett és én elkezdtem azon gondolkodni, miért is vagyok itt. Azontúl, hogy világot akartam látni és akartam, hogy a gyerekek nyelvet tanuljanak, nem tudtam, mi a célom mindezzel. Olyan kérdések, érzések törtek fel bennem, amelyek iszonyatosan lehúztak. A környezet nem tudott segíteni abban, amit érzek. Január végén lett egy fordulópont, onnantól már megtaláltam a helyem az új helyzetben, lettek új barátaim, élveztem az új életem. Aztán bekúszott az agyamba a gondolat: mi lesz velem, ha visszamegyek, mi lesz a folytatás. Elkezdtem tudatosan a jelenben élni, meggyőztem magam arról, hogy fölösleges itt, ebben a paradicsomi környezetben azon vekengeni, hogy otthon mi lesz majd.
Beszéljünk a magánéleti válságokról, a konfliktusokkal teli emberi játszmákról! Ezeket, hogy éled meg? Kérsz néha segítséget?
Nagyon hálás vagyok azért, hogy egy erős, összetartó család áll mögöttem. És vannak gyerekkori barátnőim, akikkel minden helyzetben támogatjuk egymást. Fogjuk egymás kezét, úgy is, hogy az egyik Costa Ricában él. Ez egy nagyon nagy adomány. A nehéz pillanatokban ők lendítenek tovább.
Az idő múlást hogyan kezeled? Hiszen ez is változás. Változik a testünk, a gondolkodásmódunk.
Nem foglalkozom ezzel a témával. Szerencsére még jól érezem magam fizikailag a bőrömben, lehet, hogy néha megfájdul a derekam, de majdnem ugyanazokat a dolgokat meg tudom csinálni, mint lánykoromban. Persze az ember arcán látszik az öregedés, de némi odafigyeléssel lehet lassítani a folyamatot. Kicsi gyerekeim vannak, nagyon sok teendőm van még velük, fiatalon tartanak.
Mit tanítasz a gyerekeidnek a változásról? Hogyan neveled őket, hogy rugalmasan kezeljék a nehéz helyzeteket?
Mind a három gyerek más-más személyiség. A felnőtt fiamat külön tudom venni, ő 14 éves koráig egyke volt- Amikor jöttek a kicsik, ő már a kamaszkorba lépett és kezdett eltávolodni. A kislányom sokkal nyitottabb, mint a fiam, aki sokkal érzékenyebb. Egy mintát mutatok nekik, de különbözőképpen kell velük beszélgetni. A fiamat támogatnom, segítenem kell a túlérzékenységében, oldom a szorongásait. A lányomat egyszerűbb kezelni, a nagy élni akarása később lesz majd probléma, amikor kamasz lesz.
Hogyan élted meg a Covid-járványt? Hogyan vizsgáztál a változáshoz való alkalmazkodásból?
Jól esett a befelé fordulás, a lecsendesedés. Bebizonyosodott, hogy semmi szükség annyi mindent felhalmoznunk az életünkben. Örültem annak, hogy mégis kifordult a világ a sarkából, amit kívántam.
Visszatértél az egy éves szabadságból, s a Covid-járvány is szelídülni látszik. Visszakaptuk a szabadságunkat. Milyen tervekkel vágsz bele a jövőbe?
Még egy kicsit sodródom, nincsenek óriási ambícióim. Nem akarom ott folytatni, ahol abbahagytam. Hagyom, hogy dolgozzanak még bennem az érzések, még útközben vagyok.
Ezt is olvasd el a B-terv rovatból!
A születésnapjaim egyre szenzációsabbak- Marozsán Erika a változásról
