Szamosi Zsófiát a Mindenki című Oscar-díjas rövidfilm főszereplőjeként láthattuk végigvonulni a vörös szőnyegen. Az Egy nap című magyar filmben szintén főszerepet játszott, a film Szilágyi Zsófia rendezőnek elhozta Cannes-ból a legjobb elsőfilmesnek járó FIPRESCI‑díjat. Zsófia játszott a Vígszínház színpadán, majd közel tíz évig Pintér Béla társulatának tagja volt. Jelenleg szabadúszó, sok időt tölt négyéves gyermekével. A Covid-járványnak köszönhetően elkezdett valami újat tanulni, mert úgy gondolja, a mai világban jó, ha az ember több lábon áll. A mi ez az új szakma? Az interjúból ez is kiderül.
Ha visszaemlékszel a gyerekkorodra, mi volt az első helyzet, amikor nem az történt, amit te szerettél volna? Mennyire vésődött be ez az emlék az agyadba? Érzéseidbe? És befolyásolta a felnőtté válásodat?
Az anyukám borzasztóan erős egyéniség volt. Akarata rányomta a bélyegét a gyerekkoromra, sokszor nem történt az, amit szerettem volna. Ez egy alapélmény volt a gyerekkoromban. Mindig jószándék vezérelte, csak nem mindig látta, hogy mi a jó nekem.
Emiatt küzdősebb ember lettél? Vagy inkább könnyen belenyugodsz a megváltoztathatatlanba?
Küzdős ember vagyok, bizonyos helyzetekben elég erősen tudok konfrontálódni. Az a típus vagyok, aki sokáig megpróbálja magában lerendezni a konfliktusokat, aztán viszont, ha robban, akkor abban nincs köszönet. Ilyenkor a végletekig elmegyek az igazamért. Vannak helyzetek, amelyek lebénítanak, mások pedig motiválnak arra, hogy küzdjek. Ez szerintem attól is függ, hogy éppen milyen élethelyzetben vagyok, mennyi önbizalmam van.
Milyen példákat láttál otthon arról, hogyan kell alkalmazkodni a nehéz helyzetekhez? A szüleid mennyire voltak vállalkozószellemű emberek?
A szüleim kicsi koromban elváltak, anyukámmal és a húgommal hármasban éltünk. Apukámmal hétvégeken találkoztunk. Anyukám a folyamatos változások embere volt. Mindenfélében kipróbálta magát. Színésznő akart lenni, de nem vették fel a főiskolára, aztán mégis színházi ember lett belőle, dramaturgként dolgozott, majd elkezdett rendezni is. Egy ideig, amikor nem volt munkája a színházban ingatlaneladással foglalkozott, később fesztivált szervezett. Gyűjteményt is létrehozott, csinált egy gombamúzeumot. Az egész személyiségére az volt a jellemző, hogy szeret belevágni új dolgokba. Folyamatos változásban volt s mi ebben nőttünk fel. Néha pont a stabilitás hiányzott az életünkből.
Ennek köszönhetően belőled egy nyugisabb ember lett?
Nem igazán. Nagyon más természet vagyok, mint az anyukám, nagyon erősen próbálok törekedni a stabilitásra, legalábbis az életemnek ebben a szakaszában már. Bár most én is elkezdtem új dolgot tanulni, aminek az az oka, hogy úgy érzem, a színészi lét szabadúszóként nagyon bizonytalanná vált. A Covid-járvány bebizonyította, hogy mi színészek egyik pillanatról a másikra feleslegessé válhatunk. Szó sincs arról, hogy abba akarom hagyni a pályát, továbbra is színészként definiálom magamat és szeretnék így is dolgozni, csak szükségem van a kihívásokra. Annyira szeretnék minőséget képviselni azzal, amiben megjelenek, hogy szívesebben foglalkozom valami mással, mint hogy elmenjek egy ultragagyi dolgokban kényszerüljek dolgozni színészként. Nem annyira egzisztenciális okok miatt kezdtem el tanulni, hanem, mert úgy gondolom, minél több dolgot próbálok ki, annál több mindent ismerek meg az életből.
Elárulod, hogy mit tanulsz?
Tavaly télen, a lezárások alatt, amikor bőven volt időm, elkezdtem online lakberendezést tanulni, egy kétéves iskolát végzek el. A vizualitás mindig nagyon érdekelt, kamaszkoromban a színházi díszlet- és jelmeztervezés, mint továbbtanulási irány abszolút benne volt a pakliban.
Végül mégis csak a színészetet választottad. Nagyon akartál színésznő lenni?
Az érettségi idejére már színész szerettem volna lenni, bár kicsit elérhetetlennek tűnt akkoriban ez a vágy, pont az anyukámnak köszönhetően. Mivel neki nem jött össze, nem azt sugalmazta nekem, hogy könnyen megy majd a felvételi. Harmadszorra vettek fel a Színművészeti Főiskolára, nehezen indult a pályám, de aztán nagyon sok izgalmas kihívásban vehettem részt.
Beszéljünk az idő múlásáról! Hiszen ez is változás. Az évek során változik a testünk, a világhoz való hozzáállásunk. Milyen a kapcsolatod az idő múlásával?
Változó. Amikor azt érzem, hogy szükség van rám, rendben mennek a dolgok körülöttem, az idővel is jó viszonyban vagyok. Attól az öregségtől félek, amikor az ember már kiszolgáltatottá válik fizikailag. Például, ha hosszasan a szeretteim ellátására kellene majd szorulnom, ami nagyon fájdalmas és megterhelő érzelmileg és fizikailag is mindenki számára. Az öregedés külső jelei néha nyomasztóak tudnak lenni, de lehet tenni azért, hogy lassítsuk magán a folyamaton. Azt érzem, hogy fizikailag jóval kevésbé vagyok terhelhető, mint régebben. Ehhez képest kicsi gyerekem van, ha 10 vagy 20 évvel előbb szültem volna, sokkal jobban bírnám a tempót, amit egy 4 éves gyerek diktál. Amióta el lehet járni helyekre, újra elkezdtem mozogni: bodyartra, gerincjógára járok, tőlem távol vannak az ugrálós sportok és a futás. Azokat a mozgásformákat kedvelem, amelyekben én is lelassulhatok. A szépészeti kezelésekkel kapcsolatban azon a párton állok, hogy számomra ezek addig elfogadhatóak, amíg valakinek természetes marad az arca.
Emberi konfliktusokban, magánéleti válságokban hogyan tudsz tovább lépni? Mi az a belső erő, vagy külső segítség, ami tovább lendít?
Amióta van családom, könnyebb dolgom van. Van egy stabil hátterem, a férjem és a gyerekem jelentik a biztos pontot az életemben. Előtte sok zűrös év volt az életemben. Van néhány régi barátom, akikre mindig számíthatok. Amikor emberekben csalódok, más emberek felé fordulok. De nagyon be is tudok fordulni és begubódzom, ilyenkor kell egy idő, amíg összeszedem magam. Nekem is voltak az életben olyan mélypontok, amikor külső, szakmai segítséget kértem, hogy megtaláljam, a probléma forrását, utána már a magam útját jártam a történetben. Sokszor csak én időre van szükségem, nagyon le tud húzni, ha nincs időm elmenni mozogni, elolvasni egy könyvet.
Mit tanítasz a gyerekednek a változásról? Tudatosan neveled őt, hogy rugalmasan kezelje a nehéz helyzeteket?
A gyerekem egy nagy egyéniség, erős akarata van. Nem kell arra buzdítani, hogy megvalósítsa önmagát. Inkább arrafelé kell terelni, hogy jobban figyelembe vegyen másokat. Ez lehet, hogy azért van, mert egyke, nagyobb figyelem fordul felé a családban. Mint szülő, azt szeretném, ha megtalálná a maga boldogságát. Most került óvodába, itt sokkal több már a szabály, mint a bölcsiben volt, úgy látom, okul belőlük.
Hogyan élted meg a Covid járványt? Milyen változást hozott a gondolkodásmódodban?
Nagyon vegyes érzelmekkel éltem meg ezt az időszakot. Volt, amikor úgy éreztem magam, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Máskor borzasztó hálás voltam azért, hogy ennyit lehetek a családommal. Arra jöttünk rá a férjemmel, hogy el kellene hagyni a várost, kacérkodunk a gondolattal, hogy elköltözzünk a zöldbe.
Amióta megtörtént a nyitás, milyen új, szakmai lehetőségek jöttek szembe az életedben?
Nemrég átvettem egy nagyon jó szerepet a Születésnap című darabban, ami a Budaörsi Latinovits Színházban megy, Pelsőczy Réka rendezésében. Bekerültem a Lemez két oldala című színházi produkcióba, ami Janikovszky Éva írása alapján készült felnőttek számára Tollár Mónika rendezésében. Azért izgalmas, mert változnak a partnereim benne. November végén kezdek próbálni egy darabot, amit elkezdtünk már próbálni egy éve, csak abbamarad a Covid miatt. Kár, hogy rák a címe, a Trafóban lesz januárban a bemutatója.
Ezt is olvasd el a B terv rovatból!
Úgy tekintek a testemre, mint egy öregedő fára - Peremartoni Krisztina a változásról
