Egy biztos, a kontinenstornán már csak szurkolhat, s kiesése nagy csapás a társházigazdának, tekintve, hogy Frei nem csak csapatkapitánya a svájci válogatottnak, hanem legjobbja és gólrekordere is egyben - 59 fellépésen 35 gólt szerzett.
Ennyi volt a gyorshír.
A foci rajongók sajnálkoznak egy kicsit, sajnálják a svájciakat, de már jön az újabb meccs, 1-2 nap és már senkinek sem jut eszébe.
De mit érez a sportoló - a fizikai fájdalmon túl?
Ugyan sportos alkat vagyok, de nem vagyok sportoló, pláne nem élsportoló, de a családban is, ismeretségi körben is van első osztályú sportoló, akiknél láttam, tapasztaltam, hogyan élték meg, amikor egy sérülés miatt fontos versenyről, mérkőzésről maradtak le.
Mint akiben egy világ omlott össze!
Kemény, küzdeni tudó fiú úgy sírt, mint egy gyerek. Ahogy - a képek tanúsága szerint - Frei is sírva fakadt, már a pályán. S bizton nem a fizikai fájdalom miatt! S, ahogy talán azóta is sír a lelke. Mert a férfi könny nélkül is tud sírni.
Mert gondoljanak bele: erre várt már mióta! Erre készültek évekig társaival. Kemény edzések, érzelmi nyomás, a bizonyítani akarás terhe. Hiszen Svájc ráadásul házigazda, tehát a svájci focisták úgy érezhetik, még nagyobb az elvárás irányukban.
Ráadásul nemcsak Frei lelke lehet romokban, hanem csapattársait is biztos, hogy megviseli. Hiszen csapatkapitányuk, "szellemi vezetőjük" kényszerült a kispadra. Nem lesz könnyű dolga a szövetségi kapitánynak, hogy összerázza a csapatot.
A fizikai sérülés meggyógyul, utána edzéssel, gyógytornával néhány hónap alatt biztos rendben jön, s ott lesz újra a pályán. De a lelki sebek nehezen gyógyulnak, s van, amelyik talán soha.
Higgyék el, ez az igazi dráma. Hiszen mikor rendezhet majd újra Svájc Európa Bajnokságot, amin újra pályára léphetne Alexander Frei?!
