A kőbe zárt ember alatt természetesen a városlakót kell érteni. Azt, aki áthatolhatatlan betonfalakkal veszi körül magát, hogy világa az őt körülölelő valóságnak csakis arra a kis részletére korlátozódjék, amelyet hajlandó magához engedni.

A kőbe zárt emberek sokan vannak, számuk százmilliókban mérhető csak; mégsem nevezhetők társas lényeknek, mert - bár sosem magányosak -, a több százezres embertömegben is mindig egyedül vannak. A kőbe zárt ember elveszített valamit, ami egykor nagyon fontos volt számára, s aminek csak a halvány nyomai maradtak meg benne - a kapcsolatát a Természettel.

Az ember, ha elveszíti kapcsolatát a természettel, valójában önmagát veszíti el. Természeti, sőt természetes lények vagyunk, akik azáltal, hogy a civilizáció látszólagos védelmet nyújtó falait felhúzzuk magunk körül, hogy flaszterrel zárjuk el magunkat az életet adó földtől, nem védettebbekké, hanem kiszolgáltatottabbakká válunk.

 Ha hihetünk annak az állításnak, amit a Természethez jóval közelebb álló vallások prófétái, de költők sokasága is hirdetett, miszerint évezredek tapasztalatait, benyomásait, fájdalmát és szenvedéseit, de ugyanakkor örömeit is magunkban hordozzuk, a természettel való kapcsolat - tehát önmagunk - elveszítése megtagadása mindannak, ami az idők során létünket indokolttá, sőt lehetővé tette.

Önmagamat elveszíteni annyit jelent, mint valaki vagy valami mássá válni.   Metamorfózis ez is - átalakulás, mely talányok sokaságát rejti magában. Kivé, mivé kell válnom ahhoz, hogy az összhang, a harmónia megmaradjon bennem?

A magány a legáldáshozóbb állapot, amely az embert elérheti. A magány nem más, mint az alkotófolyamat kezdete. Mozgatóerő, mely az arctalan tömeg fölé emel, mely mássá tesz. Ez adja meg az élet savát és borsát. A kifelé forduló emberek sosem válnak igazán eme állapot részeseivé, mivel énjük, mely állandó figyelmet követel, nem engedi, hogy a magány hatalmába kerítse őket. Az életét a nyilvánosság előtt élő ember boldogtalan, ha elveszíti környezetének személye iránt tanúsított érdeklődését, kitaszítottá, reményvesztetté válik - és egyedül marad. Mégsem ismeri meg a magány felemelő érzetét.

Aki befelé éli a világot, és engedi, hogy az elemek úgy borzolják végig idegeit, érzéseit és érzékeit, mint egy avatott kéz a hárfa húrjait, mindig többet lát a valóságból; képes lesz felfogni azokat az ingereket is, melyek iránt a többség érzéketlen marad, látni fog olyan dolgokat, melyek fölött a felületes szemlélő tekintete elsiklik. Küzdőből győztessé, behódoltból hódítóvá válik. Harca csendes, útja egyenes, emléke áldáshozó lesz.

Történelmünk, irodalmi emlékezetünk sok olyan hősről tesz említést, akik megízlelték a magány boldogságát, és újra azonosulva a természeti törvényekkel, örök érvényű igazságokat mondtak ki. Nem a népeket térdre kényszerítő Hannibálra vagy Napóleonra gondolok, ha hősöket említek, hanem a gondolat hőseire, azokra, akikről olykor méltatlanul feledkezünk meg. Mert a tettei által kitárulkozó embert mindig könnyebb észrevenni, mint azt, aki magány álarca mögé rejtőzik.

Mindez csak úgy ötlött fel bennem, teljesen hívatlanul és váratlanul, azon a májusi estén, a Kis-Duna fölé hajló fűzfa törzsén üldögélve, lábam a vízbe lógatva, kettesben - önmagammal.

Aztán már nem gondoltam semmire, csak hagytam magam képzeletben sodortatni az árral.

 Eőry András