Van egy privát szertartásom, amit a fontosabb megmérettetések előtti nap éjszakáján szoktam gyakorolni: az égbámulás. Ha becsuktam minden füzetet és könyvet, tehát ha végeztem a sikerhez vezető út "Segíts magadon!" részével, akkor jöhet a nagy sötétségbe meredés. Neveltetésemből és annak eredményét megerősítő saját hitemből, pontosabban hitetlenségemből kifolyólag ilyenkor nem Istent kérlelem, hogy segítsen meg Ő is.
Nem is tudom pontosan, mihez vagy kihez fohászkodom. Nincs megszólítottja a "kváziimának", amit valami rajtam kívül- vagy felülállónak címzek. Ilyenkor azt érzem, hogy a dolog kimenetele innentől nem rajtam múlik, én minden tőlem telhetőt megtettem, hogy elérjem, amit akarok. Tulajdonképpen "csak" az emberbe plántált hinni vágyás hajt eget vizslatni.
Ha sikerül, amit elterveztem, akkor úgy érzem, jó úton járok - a magam útját járom, így Coelhót idézve az egész mindenség mellém állt, hogy elérjem a célom. Mégis ilyenkor gyakran erőt vesz rajtam a "kanbánat", az a jelenség, ami akkor tör rá az emberre, ha sokáig nagyon akar valamit, majd amikor eléri, hirtelen nem találja azt az időközben eufórikussá misztifikált örömöt, amit a sikernek kéne kiváltania.
Ilyenkor gyorsan találnom kell egy másik csúcsot, amit megmászhatok, hiszen Marquezt idézve az igazi boldogság magából a meredélymegmászásból származik, nem a csúcs eléréséből.
Nem is az az igazán nehéz, hogy a kitűzött célt megvalósítsam, hanem, hogy mindig találjak újat. A nagy cél voltaképpen nem egy hegy, hanem maga a mászás aktusa.
Ebből tudok megnyugvást kovácsolni, ha valami nem sikerül. Ha többedik nekifutásra sem jön össze valami, akkor felvetődik a gondolat, hogy nem is biztos, hogy valójában sikerülnie kell.
Hiszek valamiben, de nem tudom pontosan megmondani, hogy mi is az. De talán nem is ez a lényeg.
